A hagyományosan jó lengyel-magyar politikai kapcsolatokban az első világháború után változások következtek be. A versailles-i békeszerződések révén Lengyelország 123 év után visszanyerte függetlenségét, Magyarország viszont területének kétharmadát elveszítette. A két ország a következő időszakban különböző célokat követett: Varsót a status quo fenntartása, Budapestet az elveszített területek visszaszerzése vezérelte. A közeledés csak az 1930-as években indult meg, a két országnak 1939 márciusában lett ismét (180 kilométer hosszú) közös határa, amikor Csehszlovákia felbomlása után a magyar hadsereg bevonult Kárpátaljára.

A második világháború 1939. szeptember 1-jén tört ki, amikor Németország megtámadta Lengyelországot. A német hadigépezet négy hét alatt elfoglalta az ország nyugati részét, a keleti vajdaságok a szeptember 17-én (a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében) benyomuló szovjet csapatok ellenőrzése alá kerültek. A kilátástalan helyzetben lengyelek tízezrei próbáltak külföldre menekülni, s ezzel csak Románia és Magyarország felé próbálkozhattak.

Az első lengyel menekültek szeptember 10-én érték el a magyar határt, számuk a katonai helyzet romlásával egyre nőtt. A lengyel kormány már szeptember 12-én segítséget kért, amelyet Magyarország – alapvetően német politikai orientációja ellenére – politikai és humanitárius okokból is kötelességének érzett megadni.

A határok hivatalos megnyitására

A Magyarországra érkezett menekültek számát 60 és 140 ezer közé teszik, de pontos adatok nincsenek. Ennek az az oka, hogy sokan csak továbbutaztak, s kezdetben nem működött a nyilvántartás és az igazolványok kiállítása sem. A menekültügy ilyen nagyszámú ember fogadására, elhelyezésére és ellátására nem volt, nem lehetett felkészülve, ezért teljesen újra kellett szervezni a rendszert.

Lengyel menekültek a magyar határon 1939 őszén | Fotó: Berkó Pál / Fortepan

A katonai és a polgári menekültek fogadását a kezdetektől elkülönítve kezelték. A katonák számára 141 „fogolytábort” hoztak létre, a civileket a fővárosban és 114 településen szállásolták el. A katonák ügyeivel a Honvédelmi Minisztérium Baló Zoltán, majd 1943-tól Utassy Loránd ezredes vezette XXI. ügyosztálya foglalkozott, míg a civilekkel a Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztályán a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH), illetve a IX. Szegény Ellátási Általános Segélyezési Osztály. Ez utóbbi helyettes vezetője, majd 1941 júniusától vezetője Antall József miniszteri tanácsos (néhai Antall József miniszterelnök apja) volt, aki a lengyel menekültek ügyeit az 1944. évi német megszállásig intézte. A lengyel részről megalakult polgári bizottságot a később „lengyel Wallenbergként” ismert Henryk Slawik újságíró és diplomata vezette.

A befogadott polgári menekültek szabadon közlekedhettek, pénzsegélyt kaptak, napidíjuk havi összegét az átlagjövedelemhez igazították. Sőt, 1940 tavaszától mindenkinek biztosították a munkavállalás lehetőségét és az oktatást, ami messze túlhaladta a genfi egyezményben előírtakat. A lengyel menekültek számára nem csupán elemi iskola létesült, hanem Varga Béla plébános szervezésében Balatonbogláron gimnázium és líceum is; a kontinensen akkor ez volt az egyetlen lengyel nyelvű és tanrendű középiskola, mert Hitler a lengyelországiakat mind bezáratta.

A katonai menekülteket nem hadifogolyként, hanem kényszerlakhelyre telepített külföldi internáltként kezelték. Szabad kijárásuk volt, zsoldot, később ők is munkavállalási lehetőséget kaptak. A német titkosszolgálat előtti teljes titoktartással ún. „konspirációs pontokat” hoztak létre, hogy a Franciaország felé irányuló emigrációt segítsék, a kimenekítetteket papírokkal, ruhával, pénzzel és vonatjeggyel látták el. A kezdeti 141 táborból fél év után már csak 21 maradt meg.

A németek 1944. március 19-i bevonulása után elkezdődött a legálisan működő lengyel szervezetek és táborok felszámolása, a menekültek letartóztatása, koncentrációs táborba hurcolása, esetenként kivégzése. Id. Antall Józsefet a lengyel polgári bizottság teljes vezérkarával együtt ugyancsak letartóztatták. Antall megmenekült, mert a kínzások ellenére sem vallott rá senki, de a mintegy 30 ezer embert – közülük ötezer zsidó volt – megmentő Henryk Slawik a mauthauseni táborba került, ahol kivégezték. Antall és Slawik 1990-ben a jeruzsálemi Jad Vasem intézettől posztumusz Világ Igaza elismerést kapott, Budapesten és Varsóban is emlékművük áll.

A második világháborút túlélő utolsó lengyel csoport a Lengyel Hazatelepítési Misszió szervezésében, 1946. augusztus 10-én hagyta el Magyarországot, de olyanok is voltak, akik véglegesen itt telepedtek le. A Rákosi-korszakban Baló Zoltán ezredest osztályellenségnek minősítették, nyugdíjától is megfosztották, Utassy Loránd ezredest lefokozták, és családjával a Hortobágyra deportálták, Antall Józsefet kényszernyugdíjazták, Varga Béla a letartóztatás elől az Egyesült Államokba menekült.

Grzegorz Lubczyk újságíró, volt budapesti lengyel nagykövet 2012-ben Wegierskie serce (Magyar szív) című dokumentumfilmjével állított emléket a lengyeleknek nyújtott magyar segítségnek, mert egyetlen nép és társadalom sem tanúsított olyan együttérzést és nyújtott olyan nagy támogatást a lengyeleknek, mint a magyarok. Filmje az általa és felesége által összeállított Emlékezés-Pamiec – lengyel menekültek Magyarországon 1939-1946 című korábban megjelent kétnyelvű (lengyel-magyar) album törzsanyagára épült.

(MTVA Sajtóadatbank)