A Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottság megrendelésére 170 oldalas tanulmány született arról, hogy a tömeges bevándorlás miért is gyümölcsöző Európa számára; félretéve az olyan „kellemetlen apróságokat” (nevezzük tényeknek), mint a százak halálával járó terrortámadások, a bűncselekmények számának meredek emelkedése, vagy éppen az iszlám kulturális térhódítása a nyugat-európai országokban.

Brüsszel állítása szerint a harmadik világból érkező migráció nemcsak pozitív folyamat, hanem annak hiánya esetén egyenesen hanyatlás vár az öreg kontinensre, mondván: a munkásosztály csökkenő létszáma egyedül a migráció útján pótolható.

„Ha az EU nem fogad egyetlen nemzetközi migránst sem 2060-ig, akkor a 28 tagállam össznépessége 75 millióval (14 százalékkal) lesz kevesebb” – írják a tanulmányban mindezt azok a bürokraták, akik rendre támadják azon intézkedéseket, melyek az európai nemzetállamok polgárainak gyarapodásában, nem pedig a Közel-Keletről és Afrikából történő emberimport menedzselésében érdekeltek.

Brüsszel ugyanis nem demográfiai fordulatban, hanem népességcserében gondolkodik, akárcsak a baloldal.

Előbbi a globális nagytőke gazdasági érdekeinek kiszolgálását, míg utóbbi egy új társadalom megteremtésének lehetőségét látja a tömeges bevándorlásban. A közös pont az új munkásosztály, azaz a proletariátus megteremtése.

A globalistáknak az olcsó munkaerő, a baloldalnak pedig a szavazók hiányoznak. E logika szerint a bevándorlók az új elnyomottak, az új kizsákmányoltak, akik a baloldal védelmére szorulnak.

Míg a hagyományos értelemben vett jobboldali erők nemzetben, úgy a nemzetközi baloldal az idők folyamán mindig is osztályharcban, elnyomókban és elnyomottakban gondolkodott.

A probléma azonban az, hogy a nyugati világban szép lassan elfogytak az „elnyomottak”.

A munkásosztály és a nők emancipálása után egyetlen épkézláb társadalmi csoport és törekvés sem maradt, mely választói többséghez vezethetne Európa-szerte a baloldalon. A szexuális kisebbségek ügye hiába felkapott téma, azok marginális száma aligha elegendő mindehhez.

A közvélemény-kutatások ugyanakkor alátámasztják azt a jól ismert választói magatartást, hogy a harmadik országokból származó, szavazati joggal rendelkező bevándorlók előszeretettel szavaznak baloldali és liberális, mintsem jobboldali és konzervatív pártokra. Mindez aligha elhanyagolható annak tudatában, hogy Európa nagyvárosaiban a migrációs háttérrel rendelkező szavazók már a mérleg nyelveként funkcionálnak.

Jogosan merül fel azonban a kérdés: mennyiben számíthat a baloldal hosszú távon a bevándorlókra?

A 2015-ben kirobbant bevándorlási válság következményei alapjaiban rengették meg a nyugat-európai társadalmakat, rávilágítva a multikulturalizmus és az integráció kudarcosságára. Kérdés, hogy meddig tartható fenn a baloldali, bevándorláspárti politikai tömörülések és a migrációs háttérrel rendelkező szavazói csoportok „szimbiózisa”?

Mikor érkeznek el arra a pontra, amikor már nem a baloldalon, hanem saját képviseletüket megteremtve iszlám pártokban és mozgalmakban képzelik el a jövőjüket a főképp muzulmán országokból származó bevándorlók?

Mindez a felismerés nemcsak a baloldalnak, hanem egész Európának fájdalmas lesz.