Vajon hány f.szt kell mondani, használni, bemutatni ahhoz, hogy felfigyeljenek az emberre? S ha már a falloszról esett szó, a beszédben is számít a méret? Megteszi egy 175 centiméter magas, 80 kilogramm súlyú közép-európai polgár átlagos méretű péniszének emlegetése vagy ennél komolyabb paraméterekkel bíró férfiember termetesebb hímtagja szükségeltetik?

Csupa nehéz kérdés, de talán a jövő felvilágosult értelmiségének derékhadát adó, a magyar nyelvet most és mindörökké játszi könnyedséggel kezelő fiatalok kapásból tudják a választ. Talán még arra is, hogy a mondanivaló árnyalása, érdekesebbé tétele érdekében vajon illendő összekapcsolni az emlegetett hímtagot állatokkal is.

Lásd lóf.sz, lónak a f.szát!

Mert ha nem, akkor vajon alkalmazhatjuk-e a marxizmus Friedrich Engels által kidolgozott tézisét, mármint, hogy a mennyiség átcsap minőségbe, azaz a sokszor és sokat emlegetett kis péniszek igazi f.sszá nemesednek az alkalmi Cicero zengzetes szavai nyomán.

Napjaink kegyetlen valósága okkal késztet mosdatlan szájú megfogalmazásokra. A szög helyett az ujjon landoló kalapácsütés nyomán aligha lehet számon kérni a szenvedőn az ékes irodalmi megfogalmazást, bár a kutyafáját és a mocskos, tetves, k.rva édesanyja között azért létezik néhány finomabb, kevésbé sprőd átmenet is. Ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy az adott szituációban remekül – és vastagon – aláhúzza a szenvedő fél mondanivalóját.

A 19 és fél évnél idősebbeknek azonban szemet – és inkább fület – szúr, hogy miközben a szent Politikai Korrektség inkvizítorai különösebb skrupulus nélkül száműznek bizonyos hétköznapi szavakat, addig a f.szok és p.csák zavartalanul tobzódhatnak.