Tegnap délután megkapó jelenetnek voltam tanúja a Szabadság téren a német megszállási emlékmű előtt.

Ott, ahol rendezett sorban egy halom kő, kitaposott cipő, elnyűtt bőrönd, keretes újságcikkek, fotók és a miniszterelnök elleni feliratok láthatók. Jogellenesen, de rendőrterrortól védve.

Éppen két külföldi csoportot kalauzolt oda egy-egy idegenvezető. Arról meséltek angolul, hogy a holokauszt áldozatait a kormány még ma is megalázza, mert az emlékmű fel akarja menteni a több mint fél millió zsidó deportálásában részt vevő náci magyarokat.

Egy majdnem két méter magas, igen megtermett, jól szituáltnak látszó úr ekkor emelt és határozott hangon odaszólt nekik és ezt mondta: „önöknek azt akarják bebeszélni idegenvezetőik, hogy az áldozatok helyezték el a kacatokat és feliratokat a szoborral szemben. Hazudnak. Nem áldozatok, hanem egy privilegizált kaszt tagjai, akik itt látható hordalékát a rendőrség és a köztérfelügyelet nem hogy eltakaríttatná, de azt takarítják el, aki ezt megpróbálná. A tér másik oldalán lévő szovjet emlékműhöz pedig rendőrileg szigorúan tilos bármit is elhelyezni. Azaz a magyar nép ezt nem teheti meg, akik közül jó néhányan, ha szabad akaratukat gyakorolhatnák, kifejeznék tiltakozásukat a szovjet és kommunista helytartóinak terrorjával szemben.” De a kacatelhelyezési tilalom Magyarország minden más köztéri szobrára, emlékművére vonatkozik. 

Az emelt hangon elmondottaknak döbbenetes hatása lett: a két csoport csöndben és gyorsan elhagyta a helyszínt.

Aki látta a két ott elhelyezett, legmagasabb táblára kitett feliratokat, még inkább elcsodálkozik. Ugyanis azt a Belváros-Lipótváros önkormányzata még kerítéssel is körbevette, nehogy bántódásuk essék, miközben javítják a most lefedett szökőkutat. Ilyet még a világ nem látott.

Vajon elképzelhető lenne, hogy New Yorkban a Staten Islanden a Szabadság szobor mellé afro-amerikaiak tiltakozó táblákat helyeznének el azzal, hogy „Takarítsátok el a szobrot, mert a ’szabad Amerikában’ a négereket rabszolgákként tartották?  Míg egy másik tiltakozótábla Obamát Tamás bátyának nevezné?

Vajon elképzelhető, hogy a grúziai Soviban álló ezüst Sztálin szobor, vagy a Batumiban lévő Sztálin Múzeum bejáratánál álló kisebb méretű Sztálin-szobor mellé valaki azt a feliratot helyezné el, hogy „Az általa megölt húszmillió között volt apám is”?

Vagy hogy a berlini Brandenburgi Kapu tőszomszédságában lévő holokauszt emlékműhöz oda vonuljon egy magyar cigányszervezet táblákat állandó jelleggel felállítani kívánva azzal, hogy tiltakoznak, amiért róluk ott nem emlékeznek meg?

Nem. Ennek csak az ellenkezőjére van példa.

Ha már Sztálinnál tartunk: 2010-ben az amerikai Virginia államban lévő Bedford városkában a normandiai partraszállás 66-ik évfordulója alkalmával négy szobrot avattak fel. Roosevelt, Truman, Churchill és Sztálin szobrát. Azért e kisvárosban, mert a népességhez viszonyított arányát tekintve ott haltak meg a legtöbben e partraszállás során életüket vesztő amerikaiak közül.

A felavatás után robbantak az indulatok. A bedfordiak facebook csoportot hoztak létre, amelyen kétezren tiltakoztak a szobor ellen. A helyi lap, a Bedford Bulletinnek a felavatás napján végzett online közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 94,8 százaléka ellenezte a néhány órával későbbi D-Day (győzelem napi) szoboravatást.

De a bedfordiak véleménye nem számított. A felavatás megtörtént és Sztálin szobra még mindig ott áll. Tiltakozó táblák, feliratok ott el nem helyezhetők.

Balliberálisaink furtonfurt arra biztatnak bennünket, hogy viselkedjünk úgy, mint a civilizált Nyugat.

Akkor mire várunk?

Különben is, miért éppen a Szabadság-téren diszkriminálják a jogot a privilegizáltak érdekében, és miért ott védik az intézményesített véleményterrorjukat a „rend” őrei? Annak a kormánynak a figyelő szemei előtt, amelyről Nyugaton visszataszító diktátorokként beszélnek, úgy állítva be önmagukat, mintha ők lennének az elnyomott áldozatok.

És ezt a terrort meddig tűrjük?