Tüntetők demonstráltak a szakadó esőben az ünneplő tömeggel szemben. Háttal akarták meghallgatni a beszédeket, aztán inkább a huhogás mellett döntöttek. Huhogni jobb.

Vajon milyen lett volna háttal állva huhogni? Dupla csavar. Egyszerre offenzív és lekezelő. Mérlegelhették volna. Március 15. azonban így is a huhogás világnapja. Bár úgy tűnt, valahogy az időjárás sem akarta már ezt az egészet.

Van valami program a hosszú hétvégén? Ha betelt a wellness, lemaradt az ember a foglalásról, akkor kézenfekvő: huhognak a Kálvin téren, haragnapot tartanak a Kossuth téren. Jól kiüvöltöd magad a szabad levegőn, az jót tesz az immunrendszernek és jobban alszol utána.

A huhogás emberi jog. Az ember elidegeníthetetlen joga, hogy ha akar, huhoghasson. A fütyülés is emberi jog. A takarodjozás is. A diktatúrázás is. A partvonalról beordibálás is. Az Index szerint „zúgott a takarodj”. Õk ennek örültek. Anyám meg annak, hogy 14-én legalább sütött a nap. Nem vagyunk egyformák.

Zúgjon a takarodj, nincs ezzel semmi baj. Vagy ha van, akkor csak az, hogy ennél több soha nincs. Takarodj, azt kész. Aztán menjünk szépen haza. Ez maradt nekünk, a rendszerváltás gyermekeinek. Takarodjozás és artikulálatlan huhogás a köztereken. Ezt vette el tőlünk a XX-. század és most jó, hogy visszakaptuk. Így teljesüljön az ember minden álma.

Adok egy Trabantot, vagy egy Zsigulit haver, akkor jársz nekem négykézláb? Adok panellakást, adok vonalas telefont. Letérdelsz, vagy mi lesz?

Hát letérdeltünk. Azóta sem sikerült újra kiegyenesedni. Legalább is nem mindenkinek. Úgy viselkedünk, mint az állatkerti ketrecből kiengedett vadak. Nincs ott a rács, mégis úgy hisszük, ott van. Azt gondoljuk, elég tovább rázni a rácsot. Pedig minek, ha már nincs.

A huhogóknak, diktatúrázóknak még mindig ott a rács. Pedig választhatnának alternatívát, építhetnének bármit bármiből, elzavarhatnának bármilyen kormányt. A közösséggé szerveződésnek nincsenek akadályai a Facebook évszázadában srácok. Kár a közmédián nyavalyogni. Már rég nem a híradó mondja meg, hogy ki vagy.

Mégis elég a huhogás.

Orbánnal az a baj, hogy kritizálja Brüsszelt, túl „konfrontatív”, nem elég kompromisszumkész, „erőszakosan” érvényesíti az akaratát. Ahelyett, hogy négykézláb járna, mint a rendes ember.

Változik a világ. A hidegháború véget ért. A szekértábor logika bomlóban. Amerika magára hagyta Európát, régi szövetségesét, a közel-keleti válság következményeivel, a népvándorlással. Pedig vastagon benne van a keze, hogy Szíriából vagy Irakból posztapokaliptikus senki földje lett. Azért ez is megért volna egy Oscart, nem csak a Mad Max.

Európa bizonytalan, zavart, válságból válságba bukdácsol. Nincs vezérelve, fingja sincs a jövőről.

A helyzet az: nincs ki előtt térden csúszni. Nincs kinek a seggét nyalni ahhoz, hogy Magyarországnak jobb legyen. Ez ment az oroszok alatt. Talán még ment a 90-es években. Most nem.

Egyszerre jó és rossz hír. Kádár felől nézve persze rossz. A huhogás, takarodjozás már nem segít. Jó lenne, ha csak ennyi kellene hozzá. De ez kevés. Meg kell dolgozni érte. Méghozzá marha keményen, egy iránytű nélküli világban.

Kapjátok össze magatokat srácok.