Amíg az irodalom elválaszt, addig a politika összeköt.

Németh László zseni. Az alig 4 oldalt kitevő „sznobok és parasztok” ragyogó összefoglalása a „magunkra szabott kultúra” természetrajzának,  a „műveltség” és az „erő”, az „európai” és a "szarmata magyar”, a „sznobok” és a „parasztok” egymással farkasszemet néző örök küzdelmének.  Bár ez a küzdelem egyes kivételes alakok, az úgynevezett „európai látókörű magyarok” teljesítményében képes feloldódni és „lélegzetvételhez jutni”, ám a konfliktus a mélystruktúrákat tekintve mégiscsak feloldhatatlan.

Mivel a lélegzetvétel csupán kivételes állapot, a nemzeti tudatvesztés fő oka a kultúra lényegi megosztottsága. A „dühös szekták” küzdelme megakadályozza a helyes nemzeti tudat kialakulását.

A sznoboknak Tomi ez az ország, a parasztok gondolatai pedig mint villámsújtott madarak esnek le Hegyeshalomnál. „A kétféle magatartás közül bizonyára az első az ellenszenvesebb, a második az ostobább” - írja Németh László, és vajon ki is vitatná igazságát.

Mint ahogy az is biztosnak látszik, ha igaza van Németh Lászlónak, akkor a politikai viták kulturális és ízlés-vitákká alakítása megakadályozza a „nemzeti egyetértés” feltételeiben való megegyezést.

Vagy másként, a politikai viták terrénumáról száműzni kell az „irodalmi vitákat”. A magyar irodalom ugyanis természeténél fogva „politika”, azaz megosztottságokon alapul, ezért a közmegegyezést kereső politikának, ha egyetértési pontokat akar találni, akkor meg kell szabadulnia az értelmiségi elitvitáktól, zárójelbe kell tennie a kulturális identitásokat.

Ezért van a pragmatikus politika fölényben a politika mindenféle posztromantikus felfogásával szemben és ezért okosabb a „pragmatikus jobboldal”  (akár úgyis mint rezsicsökkentés és úgyis mint a bevándorlásellenes politika) az eszmékre hivatkozó politikai irányoktól.

Ám attól, hogy valami pragmatikus, még nem jelenti azt, hogy nincs tartása és itt érdemes ismét visszakanyarodnunk Németh László sznobok és parasztjához.  Németh ugyanis a két önpusztító – sznob és paraszt - létmód mellett a helyes és egészéges nemzettudat elvi megfogalmazását is adja. A kulcs: a „helytállás”. A helytállás nem más, mint hűség magunkhoz és hűség a helyzethez, amelyben ez a „magunk” szóhoz jut. A műveltség pedig nem dísz és ünneplő ruha, hanem a „helytállás eszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete”.

Azt már én teszem hozzá: a pragmatikus politika így lehet a helytállás gyakorlása, az összekötés morálja, a lélegzetvétel szabadsága.

És ami mindebből következik: ezért kell, hogy magánügy legyen az „irodalom”. 

Kapcsolódó cikkek:

-GFG olvasónapló: Márai

- GFG olvasónapló: Bayer Zsolt