Törökországban a merényletektől való félelem miatt az emberek nem használják a korábbi mértékben a tömegközlekedést. Az oda irányuló turizmust is tragikusan érintik a merényletek, Európa polgárai inkább más úticélokat választanak és nem csak az EU határain kívül, hanem azon belül is félnek a terrorcselekményektől. Ahogy szakértők megfogalmazzák az Iszlám Állam legfőbb célja ennek a félelemnek a fenntartása. Stratégiájuk működni látszik, a párizsi és brüsszeli merényletek után mindenki fejében ott motoszkál a gondolat, hogy ez bármikor és bárhol megtörténhet.

Ez a jogosnak tűnő félelem azonban nem felel meg vezető politikai körök céljainak és mindent meg is tesznek, hogy ezt más színben tüntessék fel.

Európa vezetői hatalmas propagandagépezetekkel igyekeznek bizonyítani, hogy a népvándorlástól való félelem, nem valós tényeken alapul, az részben az emberek bűnös idegengyűlölete és politikusok (pl. Orbán Viktor) propagandája, demagógiája által gerjesztett jelenség. Nálunk nemrégiben a Tárki kutatása (https://archivum.888.hu/article-napi-altudomany-a-tarki-szerint-idegengyulolok-a-magyarok) próbálta kiszolgálni ezt a törekvést.

Ez a propaganda és ezek a politikai vezetők elveszik az emberek jogát a megalapozott gyanakvástól és elővigyázatosságtól, akik nem utasíthatják el a bevándorlást, annak veszélye nélkül, hogy az EU médiája és propagandája ne tüntesse fel őket rasszistaként, idegengyűlölőként. A jogainkra olyan kényesen figyelő EU-ban úgy látszik a „félelemhez” való jog tilos.

A politikusok nem akarják észrevenni, hogy a jelenlegi muszlim népvándorlás sok fontos tekintetben más, mint a bármely korábbi migráció. Ezért nem is használhatók rá a korábbi fogalmak, illetve az európai és magyar lakosság érzései nem írhatók le a hagyományos idegengyűlölet, tolerancia, idegenbarátság kategóriákkal. Ebben az esetben nem valóságalapot és tapasztalatot nélkülöző (irracionális) félelmekről van szó, amit az elmúlt évtizedek szakirodalmában idegenellenességnek (xenofóbia) szokás nevezni, hanem tényekkel alátámasztott, megtapasztalt, titkosszolgálatok és rendvédelem által leírt valós veszélyekről, fenyegetésekről. Itt nem képzeletbeli pirézekkel van dolgunk, hanem hús vér emberekkel, akik ellenőrizetlenül özönlöttek Európába és az elmúlt év eseményei bizonyították, hogy egyrészt a terrorszervezetek nagyon jól használják ki a helyzetet, másrészt az európai politika és rendvédelem képtelen megvédeni az embereket ennek következményeitől.

Ezért a kutatók és politikusok hagyományos szóhasználata teljesen félrevisz az emberek valódi érzéseinek megértésében. Az sokkal inkább szolgál a politikusok tehetetlenségének elleplezésére, mint a valóság leírására.

Az előítéletességgel kapcsolatos vádló pozíciót az elmúlt évtizedekben szinte teljesen kisajátították a mainstream politikai erők. Akit megvádoltak ezzel, az szélsőségessé, a társdalomból kitaszítottá vált. Valahogy úgy képzelték, akik negatívan látnak egy társadalmi jelenséget, azok előítéletesek, akik pozitívan, azok realisták. A pozitív előítélet nem előítélet, az ilyen kijelentés nem általánosítás.

A népvándorlástól való félelem idegenellenességgel azonosítása esetén nagyon könnyen leleplezhető, hogy valójában súlyos általánosításról és előítéletről van szó. Azaz a vádlók kerülnek a vádlottak padjára. A Tárki már említett kutatása jól szemlélteti ezt.

A kutatás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyi menedékkérőt fogadnánk be. (Hogy ezen melyik kérdezett mit ért arra nem kérdez rá a kutatás, ami önmagában hiba.) A senkit, a mindenkit és a kettő közötti szám mérlegelést lehet választani. A kutatók azt a merész és előítéletes általánosítást vonják le a válaszokból, hogy aki egyetlen menedékkérőt sem akar befogadni, az idegenellenes. Mindezt egy kérdésből és egy válaszból! Könnyen belátható, hogy a „nem akarok befogadni menekülteket”, sokkal összetettebb kérdés mint, hogy az idegenellenesség szóval leírható lenne. A válasz ugyanis nem jelenti, hogy azt idegenekkel szemben érzett ellenszenvükből fakadóan nem fogadják be őket. Amikor egész Európa a népvándorlás és a terrorizmus következményeivel küzd, amikor heves viták dúlnak minden országban, az előbbi gazdasági, társadalmi, oktatási, a szociális rendszerre, a nők helyzetére, a szélsőségek erősödésére és a nemzetbiztonságra gyakorolt hatásáról, akkor a befogadással kapcsolatos elutasító véleményt sokféleképpen meg lehet indokolni, aminek csak egy kis része az idegenellenesség. Így akik összemossák a bevándorlás elutasítását az idegenellenességgel, azok egy kategóriába teszik, azokat, akik azért lennének óvatosak, mert rettegnek a szélsőségek megjelenésétől, azokkal, akik minden idegent a Dunába lőnének. Ez pedig valóban merésznek nevezhető általánosítás, azaz előítélet.

Az idegenellenesség előítéletes kategóriája nem írja le azt, amit ma az európai emberek érzenek, ezért fontos lenne, annak megváltoztatása. El kéne fogadni a tényt, hogy az emberek félnek és meg kéne adni nekik a jogot a félelemhez, nem szabadna bűntudatot kelteni bennük félelmük miatt. Nem őket kéne okolni, hanem meg kéne teremteni a körülményeket, ahol biztonságban érzik magukat. Nem lehet az elveknek alárendelni a hús vér embereket és érzéseiket.

A Tárki kutatásából, úgy tűnik, hogy ezt maguk az emberek is felfedezték, vagyis már senki nem rendelné elveknek alá a valóságot Magyarországon. A mindenkit befogadni engedők gyakorlatilag eltűntek az eredmények szerint. Számuk 1%-ra csökkent, a fél évvel korábbi 11%-ról. Nincsenek tehát a magyar társadalomban elvi toleránsok, akik a nyitottság, a befogadás és hasonló elveket fölé helyeznek a realista megfontolásoknak. Nincsenek olyanok, akik szerint nem érdemes elgondolkodni a veszélyekről és a következményekről. Ez figyelemre méltó tény mivel erre a csoportra egyáltalán nem hat a kormány kommunikációja, így azt okolni sem lehet. Ezek az emberek a valóság megváltozása miatt adták fel elveiket, ami komoly súllyal bír.

Reméljük, hogy a magyar baloldal és az európai politika levetkőzi az idegenellenességgel való vádaskodás előítéletességét és megpróbál különbséget tenni a bevándorlást elutasítók motiváció között.

A teljes mértében elutasítók talán túlzottan rettegnek, de ehhez joguk van. A mindenkit beengedők ezzel szemben bizonyosan felelőtlenek, mert veszélybe sodornák a közösséget és ezért örömteli, hogy ők eltűntek. Ezek a szavak sokkal jobban leírják a jelenlegi helyzetet, mint az idegenbarát, idegengyűlölő előítéletes kategóriák.

Sokkal könnyebben elfogadtatná magát a mainstream politika a rettegőkkel, ha megértené, nem nekünk kell legyőzni a félelmeinket a bevándorlással kapcsolatban, hanem a most érkező vendégek közösségének kéne kivetni maguk közül a félelemkeltő, fenyegetődző, robbantó, gyilkoló társaikat. Az iszlámnak magának kéne legyőznie ezt a csoportot, hogy nem féljünk tőle. Amíg ez nem történik meg, jogosnak kell tartanunk az emberek félelmét, mert nap, mint nap valóban veszélyben van az életük és jövőjük és nem az életüket féltő emberektől kéne elvárni, hogy különbséget tegyenek a rájuk veszélyes és barátságos iszlámtól, ami még szakértők számára is szinte lehetetlen feladat.