Tisztelt püspök úr! Meglepetten olvastam augusztus 20-i beszédének néhány mondatát, amelyekkel egyrészt óvta a keresztény családokat a lombikprogramoktól, másrészt – ha jól értem – a kormány család- és népesedéspolitikáját is bírálta. Bár a balliberális sajtó az MTI tudósítását nevezte botrányosnak (mondván, hogy az Ön kritikus mondatait nem közvetítette), szerintem a botrány inkább az, ahogyan püspök úr gondolkozik a gyermekekről, a családokról, az élet jogáról, szentségéről.

Mit is állított egészen pontosan? Idézzük szó szerint:

Ebben a gondolatmenetben kétségkívül az a legmeglepőbb, ahogyan Ön minden mesterséges fogantatással született gyermekre kiterjeszti a katolikus egyház tilalmát. Pedig „a lombikbébiprogram támogatása” összetétele kétszeresen is pontatlan. Egyrészt nem tisztázza, hogy a sok közül melyik mesterséges megtermékenyítési módszerrel van baja, másrészt nem jelzi, hogy a szóban forgó módszerek közül a katolikus egyház az egyiket elfogadja, a másikat nem. Nincs baja az egyháznak például az inszeminációval, míg más módszerekkel igen, részletek itt.

Püspök úr! Túl a hevenyészett, leegyszerűsített megfogalmazáson, azzal is baj van, ahogyan Ön a keresztény és nem keresztény házastársak legszentebb vállalását, a családalapítást kategorizálja. Azzal ugyanis, hogy a lombikbébiprogramot en bloc önfeladásnak és mételynek tekinti, hátrább sorolja a mesterséges megtermékenyítésre kényszerülő családokat a természetes fogantatásban részesülőknél. Pedig azok a nők és férfiak, akik végigcsinálnak egy, kettő, három vagy tíz beültetést annak reményében, hogy megfogan az új élet, nem jókedvükben kértek segítséget. Hanem azért, mert ha a tudomány nem segíti őket, nem lesz gyermekük. Ennél zordabb, kegyetlenebb állapot aligha létezik. Akitől az Isten vagy annak valamelyik egyháza nem tagadta meg az apai és anyai örömöket, pontosan tudja, miről beszélek. Mint ahogyan azt is, hogy a mesterséges fogantatással született gyermekek hajszálpontosan ugyanolyanok, mint természetes módon született társaik.

És nem, az ember nem nyúl bele a teremtésbe a lombikbébiprogrammal. Az élet csodája, a misztérium mindvégig rejtve marad az orvos előtt, hiszen nem teremt, nem alkot, mindössze segít. A mesterséges megtermékenyítésnek nem az abortuszhoz és a klónozáshoz van köze, amikor az ember valóban belenyúl a teremtés folyamatába, sokkal inkább mondjuk, a szívműtéthez. A rendelkezésre álló tudományos módszerekkel örömöt, boldogságot visznek az addig gyermektelen házakba, a legtöbbször olyanokhoz, akikből pompás apukák és anyukák lesznek. Bűn volna? Másodrendűség volna? Aligha.

Meglepő egyébként, hogy a katolikus felfogás a nőbe be nem ültetett embrióknak, amelyek nem növekednek, nem fejlődnek, annyi jogot és méltóságot tulajdonít, mint az anyaméhben már fejlődő, alakot öltött, a külvilágra már reagáló magzatnak. Ez a vita messze vezetne, tehát hagyjuk is. Mindenesetre az emberek többsége, beleértve a katolikus papokat is, jóval megengedőbbek ebben az ügyben, mint Ön, püspök úr. Úgy látszik, a katolikus tanítás ma már egyfajta ajánlás a parancs helyett. És ez nem is baj, legalábbis ha választásra kényszerülünk boldog, gyarapodó magyar családok és íróasztalok mélyéről előrántott dogmák között, mindenki pontosan tudja, mi a teendője. 

Társadalmi hatása valósággal lehangoló az Ön szerencsétlen megfogalmazásának. Istenben hívő, katolikus apák és anyák sokasága maradna gyermek nélkül, ha Önre hallgatna (hogy most csak a hívőkről szóljunk, hiszen Ön is hozzájuk intézte a fentieket). Valamiféle dogmatikai elgondolás alapján a családtervezést tiltani másoknak egyrészt modortalanság, másrészt teljes félreértelmezése a keresztény üzenetnek. Kérdezem Öntől: mit mondana tanítómestere, Jézus ebben a helyzetben? Hiszen megmondta, amikor tanítványai a kalászt tépdesték, és a farizeusok, a törvény megszállottjai felzúdultak ezért: „A szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.” Mindenféle tanítás csakis annyit ér, amennyi abból az embert nemesíti, jobbítja, boldogabbá teszi. És ha az a tanítás megmerevedett, és többé már nem találkozik a mindennapi tapasztalatokkal, akkor azon a tanításon igazítani kell. Vagy egyszerűen újragombolni a kabátot. Esetleg több lehetőséget kínálni, valódi tanácsot adni. Egyet nem tehet egyetlen lelkipásztor sem: nem rekesztheti ki, nem szégyenítheti meg nyája egyetlen tagját sem, pusztán azért, mert az illető jó ösztöneinek és elgondolásainak engedelmeskedik, és nem óhajt gyermektelenként szenvedni és ostorozni magát, inkább segítséget kér a boldogságához.

Végezetül egyetlen gondolat arról a finom (?) célzásról, amelyet a magyar kormány felé engedett el a püspök úr. Legalábbis méltánytalan valamely családpolitikai intézkedés irányát felhánytorgatni éppen ennek a kormánynak, amelyik negyedszázad alatt a legtöbb családvédő, gyermekbarát intézkedést hozta. Mert tudja, püspök úr, a lombikbébiprogram sokkal inkább családpolitikai, mint bioetikai ügy a magyar társadalomban, és ez jól is van így. Nyilván a kormány is így látja, ezért szorgalmazza – nagyon helyesen – hogy minél többen, minél szélesebb körben és minél hatékonyabban hozzáférjenek ezekhez a lehetőségekhez.

Mindannyian örülünk annak, hogy azok a gyermekek, akik akár néhány évtizede nem születhettek volna meg, most Isten kegyelméből megszülethetnek. Többen és erősebbek leszünk velük, ők is erősítik magyar hazánkat, nemzeti közösségünket. Isten tartsa meg őket szeretetben, jó egészségben! Ugyanazt kívánom Önnek is püspök úr, és bízom abban, hogy legközelebb oda céloz, ahova lehet, sőt, szükséges, mert ezúttal rossz helyre címezte intelmeit.