Az „európai együttműködés úttörőinek” Jean Monnet-nak, Robert Schumannak, Konrad Adenauernek és Alcide de Gasperinek a szeme előtt mindig ott lebegett a „keresztény Európa” gondolata, ám az alapítók „szellemisége” mára teljesen kikopott: a keresztény gyökerekre való utalás nem is került bele az EU alkotmányába. Az „értéksemlegesség” kialakulásában sok minden szerepet játszott: az 1968-as diáklázadások, a fogyasztói társadalom, a globalizáció, s természetesen az egyre nagyobbra hízó Európai Közösség (EK).

Az európai szakirodalom szerint az Európai Gazdasági Közösség (EGK)/EK olyannyira sikeres vállalkozássá vált a hatvanas években, hogy Nagy-Britannia, Írország és Dánia csakis a közösséghez való csatlakozás (1973) mellett dönthetett. Semmi kétség, a „hatok” gazdasága valóban elkezdett virágozni, ám a bővítések nem igazán zajlottak zökkenőmentesen – például a különböző Európa-víziók, a gazdasági érdekek, a szupranacionális európai intézmények jogkörei, döntéshozatali mechanizmusai miatt.

Nyolc évvel az első bővítés után (1981), majd öt évvel később (1986) olyat húzott az EK, amire nem sokan számítottak: egy esetleges geopolitikai konfliktus és a kommunista veszély elkerülése érdekében a katonai juntát éppen csak megbuktató Görögországot, António de Oliveira Salazar és Francisco Franco bukása után pedig Portugáliát és Spanyolországot is felvették az EK-ba. Az, hogy ezek az államok a mai napig nem „állnak a talpukon” (lásd: mediterrán válság), leginkább ezekből a döntésekből erednek. Bár az európai emlékezetpolitika mindig odabiggyeszti: EK-tagság nélkül nem lehetett volna ezekben az országokban demokráciát építeni, a józan ész már akkor is azt mondta: elhamarkodott lépés volt ez a bővítés, főleg ha figyelembe vesszük a mai „csatlakozási feltételeket” – szabadság, demokrácia, emberi jogok és alapvető szabadságok iránti elköteleződés, s az úgynevezett „koppenhágai kritériumok” (piacgazdaság, EU-jogok elfogadása, kötelezettségek vállalása).

Megfontolt, érett döntésnek bizonyult viszont Ausztria, Finnország és Svédország felvétele (1995) – immár az Európai Unióba. Még úgyis, hogy az újdonsült tagállamok azonnal elkezdtek fizetni a „közös kasszába”.

Az új évezred bővítési hullámai pedig ismét a szimbólumok miatt váltak fontossá: a szovjet tábor egykori országai és két földközi-tengeri állam – Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Litvánia, Lettország, Ciprus, Málta 2004-ben, Románia és Bulgária három évvel később, Horvátország pedig 2013-ban – szintén a nyugati integrációt választotta.

Persze ne legyenek kétségeink: a hangzatos jelszavak mellett a „piacbővítés” volt a legfőbb szempont a brüsszeli elitnek. Hiába jött a baloldali német Joschka Fischer a fennkölt felszólalásaival, hogy a keleti bővítés lelkiismereti kérdés, hiába mondta Lionel Jospin szocialista politikus, hogy a jogállamiság megőrzése, a diktatúra kialakulásának elkerülése érdekében szükséges a posztszovjet térség nyugati integrációja, ma már tudjuk, a beáramló európai tőke és az európai cégek által kivitt profit egyáltalán nincs egyensúlyban, a piacvesztésről nem is beszélve.

De talán ami még ennél is fontosabb, az az, hogy az emberi jogokért „folyamatosan harcoló” Brüsszel nem igazán tudta érvényesíteni a nemzeti, vallási kisebbségek jogi védelmét az EU tagállamaiban. Nekünk, magyaroknak leginkább a kettős állampolgárság, a székelyek autonómiakérdése, a Benes-dekrétumok léte szúrja a szemünket.

Ezt az okmányt 1992. február 7-én írták alá Maastrichtban az EK tagjai, és 1993. november 1-jén lépett hatályba. A szerződés tartalmazta a közös fizetőeszköz, az euró bevezetésének körülményeit, és itt jelenik meg az unió hárompilléres szerkezete. Az Európai Unió három tartópillére az Európai Közösségek, a közös kül- és biztonságpolitika és a bel- és igazságügyi együttműködés. Az első pillért az Európai Gazdasági Közösség, az Európai Szén- és Acélközösség és az Euratom alkotja. A második pillér alapja az Európai Politikai Együttműködés, amelyet jelentősen kibővített a szerződés. A harmadik pillér elhozta a jogszabályok, az igazságszolgáltatás, a menedékjog, a bevándorlás összehangolását. A közös valuta és fizetőeszköz bevezetése 2002. január 1-től történt, ez az euró lett.

1996 márciusában, Torinóban kormányközi konferenciát rendeztek azért, hogy felülvizsgálják az EU-ról szóló szerződést. Az amszterdami szerződés 1999. májusi hatálybalépésével az együttdöntési eljárást leegyszerűsítették, hatályát pedig kiterjesztették. Az EP-t ezúton feljogosították az EB elnökének jelölt személy jóváhagyására.

Az EU Alapjogi Chartáját egy Konvent dolgozta ki, melynek részvevői a nemzeti kormányok és az Európai Bizottság (EB) egy-egy tagja és az EP tagjai voltak. Hét fejezetben, 54 cikkelyen keresztül határozták meg az Európai Unió alapvető értékeit. A Chartát 2000. december 7-én írták alá a nizzai csúcstalálkozón. Ezeket a polgári, politikai, gazdasági és szociális jogokat (méltóság, szabadságjogok, egyenlőség, szolidaritás, polgárok jogai, igazságszolgáltatás, általános rendelkezések) az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége védelmezi, mely 2007. március 1-től működik Bécsben. A 2003. február 1-én hatályba lépő nizzai szerződés pedig még több jogot, hatáskört adott az EP-nek, az Európai Tanácson belül pedig több kérdéskör elbírálásához társítottak minősített többségi szavazást.

A lisszaboni szerződés, teljes nevén a „Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról”, amelyet Lisszabonban 2007. december 13-án írtak alá, az Európai Unió (EU) működését tette hatékonyabbá az alapszerződések korábbi változatainak módosításával. A szerződés kinyilvánított célja volt, hogy „lezárják az amszterdami szerződéssel és a nizzai szerződéssel megkezdett folyamatot, amely arra irányul, hogy megerősítse az unió hatékonyságát és demokratikus legitimitását, valamint javítsa egységes fellépését”.

A lisszaboni szerződéssel bevezetett főbb változtatások közé tartozott a minősített többségi szavazások számának növelése az ET-ben, az EP megnövelt szerepe a döntéshozásban, a pillérrendszer megszüntetése, új tisztségek létrehozása (az Európai Tanács elnöke és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője) egy egységes álláspont képviseletének megkönnyítésére. A szerződés két jelenlegi és egy jövőbeli kivétellel jogilag kötelezővé tette az Alapjogi Chartát.