Vigyázat, ez a cikk tele van spoilerekkel.

A Trónok harca az utóbbi évek egyik legnagyobb tévés sikere, egyben a legmegosztóbb is. Két tábor van: akik csak erről tudnak beszélni, és azok, akiket teljesen hidegen hagy a sorozat. Átmenet nem igazán létezik. Most eljött a várva várt befejező évad. A kérdések eddigre már felhalmozódtak a rajongók fejében, sok a magyarázatra szoruló misztikum. Vártuk a megszokott, fordulatos, kiszámíthatatlan, néhol erőszakos, ármánnyal és intrikával teli történet befejezését. Helyette kaptunk egy elnyújtott hollywoodi, klisés szappanoperát.

Azt ugyanis nem nevezném nagy történésnek, hogy egy egész részen keresztül felvonulnak a még élő szereplők, hosszan egymás szemébe néznek meg a távolba, miközben Bran kínosan bámul mindenkit a háttérből.

Az pedig, hogy a második rész érzelmi csúcspontja az a jelenet, amikor a mamlasz Brienne-t lovaggá üti a vajszerűvé puhult Jaime Lannister, egészen nevetséges. Az első két részben konkrétan nem történt semmi azt a bámulatos ötletet leszámítva, hogy menekítsenek mindenkit a kriptákba, mert az a „legbiztonságosabb hely”. Aha. Végül is az egyetlen biztos információ a hamarosan megérkező Éjkirályról csak annyi, hogy fel tudja támasztani a holtakat, hogy a seregébe állítsa őket.

A harmadik részt még reménykedve várhattuk, hiszen ekkor történik a Nagy Csata. A harc az Éjkirály és a holtak ellen: megmutatkozik a misztikum, amire az egész hét évadot felépítették. Lassított és nevetségesen amatőr harci jelenetek (mi értelme volt a dhotrakiak előreküldésének?!) és az egyébként szintén tisztázatlan hátterű vörös papnő, Melisandre közbenjárása, aki csak megválaszolatlan kérdéseket hozott be a történetbe. A harmadik részben viszont egy fontos szereplő sem halt meg, nincs igazi dráma, a kérdés, hogy mit kering a két sárkány a levegőben ahelyett, hogy leokádná tűzzel a holtakat, pedig konstans. Majd az Éjkirályt, akiről legendák szólnak, aki elhozta magával a nagy telet, aki milliókat ölt meg és állította a holtakat maga mellé, ezt az Éjkirályt egy kislány szúrja hasba egy tőrrel, mire az szétporlad. Ennyit a hét évadon keresztül felépített misztikumról, a történet vázáról, a nagy kérdésekről.

Fél óra után komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy ez még mindig a Trónok harca? Vagy benyomódott a kapcsoló és az Izaura TV-t nézem? Négy különböző szerelmi szál fél óra alatt. Az összes jelenet elnyújtott. Egy búcsú, egy temetés a korábbi részekben maximum egy percig tartott, most valamiért úgy gondolták a rendezők, szükséges tíz percig mutatni a könnyezést, a lobogó lángokat. Vagy hogy Brienne és Jaime párosa számára meg kell rendezni a teljesen felesleges romantikus jeleneteket. Hogy a korábban sziklaszilárd amazonból mégis ki kell hozni a gyengéd nőt. Igaz, ugyanebbe az idősávba éppen belefért volna feltárni az Éjkirály múltját (amit Bran valószínűleg tud) és az egész fény kontra sötétség ellentét hátterét vagy következményét, de nem: mi nézhettük a végtelen szánalmas csókolózást és könnyes párbeszédeket. Nagyon örvendetes a karakterek érzelmi fejlődése, csak a Trónok harcát szerintem senki sem ezért nézte.

Persze még reménykedhetünk a következő két részben, hogy ugye nem a vastrónért folyó csata lesz a csúcspont, és ugye lesz még csavar a történetben. Valószínűsíthető, hogy lesz ilyen, de igazából ez már nem számít. Mert ettől még a nyolcadik évad több mint fele semmit sem ér. Azzal, hogy az élők kontra halottak harcot a vastrónért való küzdelem alá helyezték, a katarzisélményből vettek el. Mégis, hogy lehet katartikusabb egy trónért való küzdelem (ami ráadásul folyamatos), mint a misztikummal övezett transzcendens lény képviselte halállal szembeni harc? Arról nem beszélve, hogy mi szükség van ennyire nyilvánvalóan erőltetni a genderlobbit még itt is? Arya Stark már rég beteljesítette a független, erős nő szerepét, semmi szükség nem volt a piedesztálra emelésére, főleg, hogy ezzel csak újabb logikai buktatókat helyeztek el a történetben. A rendezőket ez már nem érdekli, mert megszerették a karaktereket. És ez a személyes érv (meg az, hogy jól kaszálnak a „Not today” feliratú pólókból) felülírja a történet iránti elköteleződést. Na meg persze már rég nem íródnak könyvek, gondolat pedig nincs, ezért megteszi ez az elnyújtott csöpögés is.

A rendezők átverték a nézőket, kihasználták a lelkesedésüket, az elköteleződésüket és a várakozásukat. Kihasználták a bizalmat, amit nekik szavaztunk, hogy megéri várni a befejező évadra és nézni fogjuk. A bizalomnak viszont az a természete, hogy egyszer lehet eljátszani. Ami meghalt, nem halhat meg többé.