Gyereket nevelni nehéz – ezzel az általános igazsággal talán még a cukormázhoz leginkább ragaszkodó szülők is egyetértenek. Hiába változott azonban a korszellem és tette (valamennyire) bűntudatmentessé a szülői szerep nehézségeinek őszinte felvállalását, a gyereknevelésről beszélni akár szakemberként, akár „csak” szülőként még mindig egy nehezített akadálypálya. A legalattomosabb csapdák pedig jól álcázzák magukat: elfogadást, problémamegoldást ígérő ideológiák, amik az álca alatt valódi mérget takarnak.

Az érzékenyítő mozgalmak dicséretes eredménye, hogy a nemi erőszak, a párkapcsolaton belüli bántalmazás ma már egyre kevésbé számít tabunak, egyre többen ismerik az áldozathibáztatás fogalmát, ahogy egyre többen ismerik fel és értik is meg azt, amikor velük vagy a környezetükben valakivel visszaélés történik. Az érzékenyítést kevésbé célul tűző, inkább öncélú ideológiai nevelést akaró radikális mozgalmak azonban több kárt okoztak, mint hasznot, hiszen agresszivitásukkal még az eredendően hasznos érzékenyítés eredményeire is kontraproduktívan hatottak.

Az elmúlt években rengeteg szó esett már a #metoo-ról, annak negatív hatásairól és ez nem véletlen. A radikális diskurzus ideológiai magja az a tételmondat, mely szerint: „Ha meg akarjuk előzni a nemi erőszak előfordulását, akkor nem a lányokat kell megvédeni, hanem a fiúkat kell úgy nevelni, hogy ne váljanak elkövetővé.” Ez a narratíva óriási terhet rak a fiúkra, férfiakra, fiús anyákra és egyben elmaszatolja azt a tényt, hogy a nők is lehetnek elkövetők és a férfiak is válhatnak áldozattá. Ha igaz lenne, hogy „a fiúk megnevelése” megfelelő abúzusprevenciós eszköz lenne, az azt is feltételezi, hogy önmagában csak a szülői nevelés az, ami alakítja a gyerek személyiségét és a másodlagos szocializációs közegek, mint óvoda, iskola, munkahely és a későbbi társas kapcsolatok nem lennének hatással az emberekre. A másik feltételezése a „fiúkat kell máshogy nevelni” gondolatnak, hogy létezik egy elérhető világbéke állapot, aminek jelenleg a fiúk és férfiak állják útját klasszikusan férfias, tehát macsó, tehát toxikus maszkulin viselkedésükkel.

Érdekes párhuzam, hogy ugyanez a woke irányzat lázad az egyébként létező szerepek ellen. Volt és talán még létezik is egy nyugati, civilizált, európai, kulturális szövet, ami ezeket a szerepeket beborította, ezzel értelmet és helyet adva nekik. Azonban ez a diskurzus, ami ezt a szövetet tépázza és felül akarja írni, veszélyes: hiszen felhígítja a szerepeket, ezzel pedig értelmüket, helyüket is elveszi. Ezt a hígító munkát végzi el a fogalmainkon is: anya, apa, nő, férfi, élet. Márpedig, ha nem tudunk definiálni valamit, ami számunkra fontos, akkor hogyan tudnánk megvédeni azt?

A #metoo mozgalommal a hígító munka a bántalmazás fogalmát is elérte: a szakirodalom meghatározza az abúzus, a bántalmazás fogalmait, formáit és fajtáit, de a szakirodalmat a legtöbbször felülírja az élet. Ez történt nem olyan rég egy Berkshire-be tartó vonaton is: egy férfit 22 hét börtönre ítéltek, mert bámult egy nőt. A bámulástól a nő veszélyben érezte magát (ami érthető), a fenyegetettség érzése pedig elég volt a börtönbüntetés kiszabásához. Úgy tűnik, az abúzusprevenció woke megközelítése valójában a férfiakra gyakorolt szélsőséges önuralom-kényszerítésben látja a megoldást. Na, de hol kezdődik az önuralom? Megint definíció problémába ütközünk – ha a bámulás is gond, akkor a legjobb megoldás a szemet is takaró férfiburka lenne.

Adódik a kérdés: „Mivé kell nevelni a fiúkat?” A woke szerint nem mivé kell nevelni, hanem azért kell nevelni, hogy ne kövessenek el erőszakot, nemcsak asszertívek, de a bámulást is mellőző szélsőséges önuralmat gyakorlók legyenek. Márpedig érvényes kérdés az is, hogy mivé kell nevelni? Az én válaszom: férfivá, apává, férjjé. Mind a három fontos. A férfi párja a nő, az apáé az anya, a férjé a feleség. Ebből az is következik, hogy ez így csonka kérdés, vagyis csonka a probléma. Azt is meg kellene kérdezni, hogy mivé kell nevelni a lányokat? Ez azonban vékony jég. Ha kimondom azt a feltételezést, hogy bizony a lányokat is úgy kellene nevelni, hogy a viselkedésük ne legyen tényező egy esetleges bántalmazás kapcsán, akkor már agyon is nyomnak az áldozathibáztatás bélyegzőjével. Pedig a kérdés, ha a woke-ból indulok ki, több mint érvényes: az elmúlt évek #metoo történeteiből épített burok repedezni kezdett, az egyik legmélyebb repedésnek konkrétan Amber Heard alakja van. A bulvár hasábjainak megtöltésén túl talán ezért is volt jó valóságshowként eladni Amber Heard és Johnny Depp válását: élőben nézhettük végig, ahogy a jogszolgáltatás utoléri a nőt, aki hamisan vádol meg erőszakkal egy férfit. De mi a helyzet a többiekkel? Ha a woke gondolkodását követem, e szerint a fiúkat nemcsak arra kéne nevelni, hogy ne váljanak erőszakossá, de arra is, hogy hallják meg, amikor a nekik megfelelni vágyó fiatal lány igent mond, de valójában nem-et ért alatta. Szülő legyen a talpán, aki erre felkészíti a gyerekét – addig is reménykedjünk benne, hogy az a bizonyos repedés tovább töri az erősnek tűnő woke-burkot.