Vannak akik csak azon gondolkodnak, hogy miért ne...

Nem arról írnak, nem azt kérdezik, miért lehet jó? Miként alakítsunk rajta, hogy még jobb legyen? Arról beszélnek, miért lenne rossz. Így megy ez hosszú évek óta. Csak a hallgatóság összetétele és nagysága változott – megcsappant alaposan –, de őket ez nem érdekli. Sopánkodnak. 

De ne legyünk tétovák, ők sem azok! A mód sosem feltételes. Hogy nézne az ki? Nem csillanhat fel a bizonytalanság a szemekben, amikor a péntek esti baráti bridzspartin szóba kerül az éppen aktuális téma. Az akarat arat! A témák változnak, de akik mondják nem.

Lehet szó a Budapest Pride-ról;  a biciklisek sanyarú sorsáról Tarlós haldokló városában; Viktorról – a keresztnév gúnyos kimondás szinte kötelező belépő –; egy remeknek gondolt tudósításról Andristól Leszbosz szigetéről és a legújabb örökzöldről: a budapesti fákról.

A témafelvetés után szinte pontosan tudjuk, hogy mi következik.

Hibái ellenére egyébként a műfaj megunhatatlan, mert olyan, mint a jó viccek. Mindig lehet mosolyogni rajtuk. Akkor is, ha már századszor halljuk. 

Ezek a témák azonban nem mindig hiábavalók. Lehet gúnyolódni, de el kell gondolkodni a felvetésen, akár el is fogadni a megközelítésből valamit. Akkor is, ha ők ugyanezt nem hajlandóak megtenni. Pedig szerintük az elfogadás liberális, nem pedig konzervatív erény. 

Így vagyok most a Múzeumkerttel és a fákkal. De ugyanígy vagyok a Liget Budapest Projekt faproblémáival is. És nem csupán azért, mert Budapest nem New York, ahol az amerikai metropolisz politikai tanácsadóinak igazsága nem érvényesül.

Mert – csak szólok – a magyar emberek jelentős részét sajnos nem érdeklik a fák, nem érdekli a természet.

Sőt, amikor a HVG újságírója arról ír, hogy invazív fa, akkor a legtöbb embernek Will Smith és a Függetlenség napja című film jut az eszébe. Pedig állítom, hogy nem ez lett volna a cél.

Akkor viszont nézzük meg életszerűen a témát. Mert ne tagadjuk, elképzelhető, hogy csupán féltésből íródott, tehát ilyen megközelítésben hátha működnek a HVG újságírójának, Garay Klárának gondolatai.

Aki járt már erdőben az tudja, hogy az érintetlen őstölgyes ligetekben rengeteg magonc üti fel a fejét. A mohák között bújnak elő a kicsiny fácskák. Azt is tudja, hogy a hazánkból sajnos a felmelegedés miatt várhatóan kiszoruló bükkösökben szintén rengeteg a magonc. A természet – legtöbbször az erdészek rendező elvével karöltve – teszi a magáét, megújítja önmagát.

Ugyanígy, ha valaki kertészkedik, akkor tisztában van azzal, hogy a kertben időről időre ki kell vágni a fákat. A törökmogyorót (Corylus colurna) vissza lehet vágni, mert új lombkoronát hajt, de a tölgy vagy egy szelídgesztenye sajnos egy idő után kivágásra kerül, mert alatta bizony nem terem meg a paradicsom, sőt még a sárgarépa sem. Hogy a rohadt életbe.

Mit tesz ilyenkor a természetszerető ember? Kivágja, amit ki kell, majd ültet helyette egy szép meggyet vagy egy rezisztens sárgabarackfát, hogy megelőzze a napjainkban mind gyakoribb kiégést, kiszáradást.

Ahogy a kertekben, úgy a közparkokban is időről időre meg kell újítani a környezetet. Nem a paradicsomok és a sárgarépa, hanem egy másik fontos tényező, az emberek miatt.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy nagyon kevés olyan díszcserje létezik, amely egy-egy hatalmas fa alatt megél. Somot mégsem lehet ültetni egy bálványfa alá a Múzeumkertbe, talán nem is bírná a talajt. Márpedig egy kis területen elhelyezkedő közparkban nem árt, ha van cserjeszint. Az sem nagy baj, ha sokszínű a növényzet. Bizonyos fák azonban mindezt egy adott kor elérése után megakadályozzák. Sőt, ahol nagyobb a hely, ott az újak ültetése sem olyan egyszerű, ha nincs elég fény.

Aki mindezt nem érti, vagy nem fogadja el, annak javaslom, hogy látogasson el Villandryba. A francia kastélyok egyik legvarázslatosabbika a kertjéről híres, meg arról hogy mindent, de mindent nyírnak. Elég jól néz ki, és lehet 60 centis körtesövényen gyümölcsöt látni.   

A kertészeti kitérőt befejezve mondjuk ki: 

Aki ezt nem látja be az nem járt kastélyokban, erdőben, nem járt kertben, nem járt parkban. Akkor minek ír róla? Aki pedig arról ír, nyilatkozik, tüntet és beszél, hogy a Múzeumkertet és Ligetet békén kell hagyni, az nem sétált egy nagyot egyik helyen sem az elmúlt években. Amennyiben sétált volna, akkor tudná, hogy olyan mindkét park, mint  J. R. R. Tolkien regényében, Középföldjén a Fangorn erdő. Öreg és cselekvésre ösztönző.

Végezetül hadd másoljam ide, a Múzeumkert győztes tájépítész pályázati anyagából, a Tér-Team tervezőinek – Szabó Gábor és Szende András által jegyzett – elképzelését arról, hogy miként kell viszonyulni az egyébként vitathatatlanul történelmi helyszínhez, így az élő történelmi fákhoz a Nemzeti Múzeum mellett. (Mert azért érdemes ilyeneket is elolvasni, többek közt azoknak is, akik fákhoz láncolják magukat. De javaslok egy remek túrát is a Pilisbe, az Oszoly oldalába, ahol a Hamvas Béla által kedvelt kőpadra leülve azt veszi észre az ember, hogy ma már nincs is kilátás. A fák ugyanis szépen megnőttek, mert ők már csak ilyenek.)   

(Részlet a Tér-Team kft. koncepció összefoglalásából. A cikkben található képek is ebből a munkából valók.)  

Zárógondolatként még szerepeljen itt annak a rendeletnek az összegzője, amely a fakivágásokat szabályozza a fővárosban, azon belül is Józsefváros területén. Láncfűrészes gyilkosok persze vannak, de szerencsére csak kevesen.