Ugrás a tartalomhoz
" Csatlakozz a lázadókhoz!”
889
 
 
 
 

Ha megosztod, nincs szíved

Olvasói vélemény | Szerző: Peterdi Péter

2017. november 30. 10:58

Tudtad-e kedves olvasó, hogy egyszer már megnyerted a főnyereményt? A Time magazin szerint 2006-ban Te magad voltál az év embere. Te, aki tartalmat állítottál elő, feltöltötted, megosztottad; Te, aki jóízűen csámcsogtál mások feltöltésein és megosztásain. És milyen jogosnak tűnt ez akkor! A korszellem azt diktálta, hogy meg lehet haladni a hagyományos médiát; azt éreztük, recseg-ropog a monopólium, és aki akkor elkötelezte magát például a YouTube mellett, azóta se nagyon ült vissza a tévékészülék elé úgy, mintha az tökéletes alternatívája lenne a Web 2.0 által kínált örömöknek. Bele sem mertünk gondolni, hova futhat ki ez az egész, de egy dologban nagyjából egyetértés mutatkozott: a nyomtatott sajtó és a hagyományos tévécsatornák lassú kimúlását vizionáltuk.

Emlékszem, hogy örültem 2006-ban az iWiW-meghívónak. Majd annak, hogy a nagyközséget, ahol éltem, sikerült keresztülverni a városszavazáson. Hogy gyűltek az ismerősök mindenhonnan, és amúgy is mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie; hogy külön műsorszám volt a főoldali üzenőfalat áttallózni, ki milyen hülyeséget talált ki már megint. Bátran kitettünk magunkról minden adatot az adatlapunkra (elvégre azért „adatlap” a neve, gondoltuk), és paradox módon ezt afféle bizalmi attitűdnek tekintettük: ha már úgyis ismerősök vagyunk, minek titkolózni, meg egyébként is az a gyanús, aki üresen hagyja a profilját.

Aztán csak gyűlt és gyűlt a tömeg, lényegében az egész ország regisztrált már, és végül mégsem a Gino-elv (ti. „sok a k888csög, kevés a biztonság”) döntötte be az egész kócerájt, ahogy azt várni lehetett, hanem a Facebook megjelenése. Tegye fel a kezét, akinek van olyan ismerőse, aki még 2010 után is töltött fel magáról új képet az iWiW-re. Na, ilyen ember nem létezik, legalábbis statisztikailag: ahogy akkoriban megfigyeltem, ebben az országban mindenki 2010-ben töltött fel utoljára oda magáról bármit is. És aztán úgy ürült ki a táncterem, mintha soha nem is lett volna mulatság odabent.

2009 végén történt egyszer, hogy a főiskolán, ahova jártam, az egyik gyakorlaton az óraadó nő megkérdezte, van-e valaki a jelenlévők közül, aki nincs fent a Facebookon. (Ez a nő egyébként imádta magát a haladás éllovasának tekinteni, legalábbis nehéz elfelejtenem a gyermeki örömét, amivel újságolta az órán a magafajta tyúkoknak, hogy juj de jó, Magyarországon is lesz Starbucks. Én akkor nem értettem, mi ebben a nagy szám, az azóta beállt társadalmi változások és megváltozott fogyasztási szokások fényében viszont már nem nehéz más színben látni az akkori lelkesedést.) Szóval kezek a magasban, mindenhol… kivéve az enyémet, meg egy lányét. (Ő zenélt, és azt mondta, a Myspace-en van fent, mint a zenészek általában, tehát neki nem kell Facebook. Gondolom, pár hónappal később már revideálta a nézeteit.) Éreztem némi megszégyenülést, nem tagadom, tehát azt mondtam: oké, adjunk egy esélyt a dolognak, hátha némi hasznom is származhat belőle, legalábbis erkölcsileg.

Származott egy fenét. A regisztráció varázsfaktora persze engem is bevonzott, amikor az oldal algoritmusai elképesztően jól behatárolták, hogy kik lehetnek a potenciális ismerőseim – nagyjából olyan varázslat volt ez, mint amikor a gyerek csak néz a bűvészre, és azt találgatja, hogy a nyúl végig ott volt-e a kalapban. Aztán ott találtam magam… a nagy büdös semmiben, a sötétkék fejléccel. Presszionált az oldal, hogy töltsek fel képet, osszak meg valamit, vagy legalább csak írjam ki, hogy érzem magam. Én meg nem értettem: csak így, spontán? Mert az iWiW-en engem nem kényszerített senki, hogy belakjam az oldalt; megtette azt magától mindenki, mondhatni organikusan.

És pont ez a kényszeresség kezdett zavarni. E tekintetben nem adtam könnyen magam; nem így az a nagyjából egy-két tucat főiskolás ismerősöm az oldalon, akik úgy rácsavarodtak mindenféle ostoba kvíz és teszt rájuk vonatkozó eredményeinek megosztására, mintha nem lenne holnap. Viszonylag normális emberekről derült ki pár hét alatt, hogy kár volt éveken át előkelő véleménnyel viszonyulni hozzájuk – én legalábbis nem tudtam a normalitás határain belül értékelni, ha valakinek huszonéves nőként annyi tartása sincs, hogy kiszámoltassa egy játéknak álcázott randomgenerátorral, hogy hány százalék esélye van a jövő héten szeretkeznie egy vadidegennel. Kiposztolja, és lájkok formájában még meg is tapsolják.

(Zárójel: más főiskolás ismerőseimben ugyanígy kellett csalatkoznom 2005 körül, amikor belekeveredtem egy beszélgetésbe, amiben azt tárgyalták jókora lelkesedéssel nemzetünk ifjú reménységei, hogy mi volt előző este a Győzike-show-ban. Én meg visszakérdeztem: ti komolyan azt nézitek? Merthogy amúgy meg voltam róla győződve, hogy azt afféle nemzetiségi tévéműsornak szánta az RTL Klub azzal a célzattal, hogy a legutolsó Dankó Pista utcában is célcsoportot találjon a főműsoridős reklámozóknak. Aztán kiderült, hogy nem ez a helyzet, és az is, hogy a pár évvel korábbi Való Világ aránylag kulturált alpáriságából még bőven lehetett facsarni addig, amíg elő nem állt a fogyasztásra kész, vegytiszta sz888r. Zárójel bezárva.)

Totális elhülyülést ennyire tömegesen és koncentráltan még életemben nem láttam. Jellemző, hogy az egymondatos okosságaim vagy a linkjeim – ellentétben az iWiW-vel – itt senkit nem érdekeltek, bezzeg amikor egyetlen alkalomra dobtam az intellektuális vonalat és a vicc kedvéért átmentem kommerszbe… Történt ugyanis, hogy akkoriban ismerkedtem egy lánnyal, és az egyik randink épp február 14-re esett, bár nem direkt alakult így. Este beírtam valami ilyesmit: „Jé, egy Valentin-nap, amit nem egyedül töltöttem.” Na, azonnal dőltek a lájkok. Nem volt több kérdésem.

Nagyon hamar a terhemre lett tehát az ismerőseim nettó elhülyülése, az egyéb nyalánkságokról nem is beszélve: ekkoriban már kezdtek olyan cikkek megjelenni a techsajtóban, amik azt taglalták, hogy mégse olyan szép minden adatvédelmi szempontból a Facebookon, mint amilyennek látszik. (Persze csak a háttérben megbújva, a Farmville játékélményét és Mark Zuckerberg legújabb kalandjait taglaló hősköltemények garmadájának árnyékában, elszórva jelentek meg ezek.) Nem kellett hónapokat gondolkodnom ahhoz, hogy rájöjjek, az áhítatosan hangoztatott „közösségi élmény” itt csak másodlagos, mert a fő funkció ugyanaz, mint a kereskedelmi tévéknél: ahogy azoknál a műsor pusztán a két reklámblokk közötti helykitöltő eszköz, úgy itt sem az egyéni tartalom és a kapcsolati háló a lényeg, hanem az elérés. A fegyver, amit a reklámozók kezébe adnak.

Nagyjából a World Wide Web elindulása óta kérdés volt, hogy mikor fog megszületni az a weboldal, ami mindenkit érdekel. Ki gondolta volna negyedszázada, hogy nem a tartalom fogja az élre röpíteni az első ilyen oldalt, hanem épp a tartalom hiánya? A sötét anyag, mondhatni. A felfoghatatlan adattömeg, a világ minden lakóját lefedő árnyékprofilok, köztük a tiéd is, ami azonnal élesedett, mihelyt regisztráltál. Az oldal, amihez önként és dalolva adod a neved, az időd és az energiád. Ki nem akar ott lenni? És ha már mindenki ott van, ki nem akar ott eladni? Lehet-e ennél nagyobb fegyvert adni egy reklámozó kezébe: tessék, mi mindent tudunk a felhasználóink fogyasztási szokásairól, ti pedig olyan hatékonyan tudtok nekik eladni, mint még soha? (Azóta is felhorkanok, ha meglátom leírva a perszonalizáció vagy a támogatói tartalom kifejezéseket, és azt gondolom: nahát, már megint hülyének akar nézni valaki. Mintha amúgy nem mennék el a cipőboltba, ha cipőre van szükségem. Az a pénz, amit én hagyok náluk, már smafu? Ki a kicsit nem becsüli… ó, persze.)

Ez persze a legkevésbé sem zavarta a bárgyú ismerőseimet, így hát amint letelt a fél év, ami után meg lehet szüntetni egy regisztrációt, megszüntettem a facebookos jelenlétemet. Ezzel vette kezdetét a digitális elidegenülésem története, ami azóta is tart. És rendkívüli módon csodálkozom, hogy még 2017-ben is folyton kérdő tekintetekbe ütközöm, ha kiderül, hogy nem vagyok fent. A totális értetlenség a szemekben, hogy valaki önként nem létező emberré nyilvánította magát, és ki akar maradni a buliból… hát normális ez? És én még azt hittem, ez a pislogás majd pár év alatt lecseng.

Mikor is volt 2010? Most hét éve. Hét év alatt régen egész stílusirányzatok emelkedtek fel és tűntek el, néha kettesével-hármasával, mikor milyen kedve volt a lázadáshoz az emberiségnek. Ha ebből az aspektusból nézzük a dolgot, egészen kiábrándító, hogy semmi sem változik, és az egész évtized úgy néz ki, mint egy folyamatosított 2010. (Fidesz-szavazóként ez mondjuk örömmel is eltölthetne, de most nem a belpolitikáról van szó.) Még a migránsválság se zökkentett ki jóformán senkit az önként vállalt semmilyenségből. Maradt mindenki ugyanolyan semmilyen: a személyes integritását rég feladó, ugyanazokkal a sablonokkal kommunikáló, egyformán tematizált, ugyanúgy öltözködő és fogyasztó, elképesztően unalmas senki. Nyomokban ember, de valójában és elsődlegesen felhasználó.

A lázadást pedig felváltotta az irányított lázadás. Arab tavasz, Facebook-forradalom, emlékszünk még erre? A liberális újságírók oda meg vissza voltak a gyönyörtől, hogy a közösségi média kitermelte magából a barikádokat meg az úgynevezett „mérsékelt lázadókat” (a jó terroristát csak így lehet nevezni, a rosszakról meg egy szót se), sőt a Tóta W. már egyenesen azt követelte, hogy menjünk mi is bombázni Líbiát, ha már úgyis vannak Gripenjeink. Lázadónak lenni még soha nem volt ilyen könnyű: csak el kell sajátítani a nemzetközi vezényszavakat és gesztusokat („refugees welcome”, „je suis Charlie” vagy egy ukrán zászlós avatár a Majdan idején), és bárki biztos lehet a pozitív visszacsatolás jutalomfalatjában, amit megkap a hasonszőrű ismerőseitől. Hát ezért aztán megéri lázadni.

Pedig régen ennek is tétje volt. Például bele lehetett halni. A lázadásban benne volt a remény, hogy majd jobb lesz egyszer, és ez a remény hajtotta az emberiséget egyről a kettőre. Aztán jött az ezredforduló a globális jólétével, és hirtelen megszűnt az igény a lázadásra. Vagyis dehogy szűnt meg az… csak becsatornázták. Semmi nem fér bele, ami veszélyezteti a fogyasztás folytonosságát; ha viszont a lázadás látszatával el lehet adni bármit is, hát hadd szóljon.

Régen államférfiaknak, tábornokoknak állított szobrot az utókor. Ők voltak a hősök. Ma a hős Te magad vagy, alanyi jogon. Ha én lennék az utókor, aki szobrot állítana a 2010-es éveknek, három huszonéves, tök egyforma lányt faragtatnék ki, ahogy egymás társaságában, de egymásra se nézve gubbasztanak a telefonjaik fölé görnyedve. Ők a jelenünk. A fogyasztói társadalom a csúcsra ért: a fogyasztó megistenült. Belemeredsz a fekete képernyőbe, és nem látod meg magad, mert nem is akarod.

De ki mondta, hogy a közösségi média uralma örökké fog tartani? Ennek is vége lesz egyszer, és ezért Te teheted a legtöbbet. Lásd meg magad, utasítsd vissza önnönmagad hősstátuszát. Akármit is terveztél megosztani, legközelebb ne oszd meg. A mikroadományokat váltsd mikroagresszióra. Legyél g888ci. Trollkodj! Helyezd magad a rendszeren kívül, és állj az élére a folyamatoknak, mert a jövő kint van, nem bent. Tűzd a zászlódra JFK mondását: „Conformity is the jailer of freedom and the enemy of growth” – vagyis a megfelelni vágyás a szabadság börtönőre és a növekedés ellensége. A recept a túléléshez: ne felelj meg!

Ezt a cikket egy olvasónk írta. Amennyiben Te is kedvet kaptál, várjuk írásodat a velemeny@888.hu címre. A további részletekről itt olvashatsz.

OLVASTAD MÁR?

889
 
 
 
 

Szabadon lehet kommentelni, a vélemény szabad, viszont a gyűlöletkeltésért, személyi integritás megsértéséért mindenki maga felel.

Ez kell ahhoz, hogy az USA szóba álljon Észak-Koreával

Ez kell ahhoz, hogy az USA szóba álljon Észak-Koreával

amerika, london, párizs

Rex Tillerson amerikai külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) miniszteri tanácskozásán beszélt az észak-koreai válságról.

Letartóztatták az MSZP óbudai önkormányzati képviselőjét

Simonka Csabát zsarolás, ügyvédi visszaélés és más bűncselekmények megalapozott gyanúja miatt vették őrizetbe.

Az Iszlám Állam rengeteg fegyvert szerzett az Európai Unióból

Az Iszlám Állam rengeteg fegyvert szerzett az Európai Unióból

amerika, london, párizs

A dzsihadisták Irakban és Szíriában az Európai Unióból származó fegyverekkel és lőszerekkel harcolnak.

Tárgyalásokba kezd Merkel és Schulz

Tárgyalásokba kezd Merkel és Schulz

amerika, london, párizs

Pénteken eldőlt, hogy a német szociáldemokraták tárgyalást kezdenek a kormányalakításról a CDU/CSU pártszövetséggel.

Ausztriában létrejött a koalíciós megállapodás

Ausztriában létrejött a koalíciós megállapodás

amerika, london, párizs

Ahogyan tervezték, még karácsony előtt megvan az új kormány Ausztriában.

Jöhet a Brexit-tárgyalások második sorozata

Jöhet a Brexit-tárgyalások második sorozata

amerika, london, párizs

Hosszas huzavona után az Európai Unió végül beleegyezett a második fázisba. Ezek a tárgyalások az átmeneti időszak hosszáról és a jövőbeli kereskedelmi megállapodásokról fognak szólni.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére