A beszámoló szerint egy magyar dal meggyógyította, a magyar kultúra elbűvölte, végül úgy döntött, hogy ő maga is magyarrá válik. Roxana Tudor bukaresti reklámmenedzser Pont című versével adózik a magyar kultúra előtt:

A dél-romániai születésű, bukaresti reklámmenedzser életét harmincöt évesen egy baleset fenekestül felfordította. Olyan spirituális élmények érték, amelyek hatására rádöbbent, hogy tősgyökeres oltyán létére „mi egy vérből valók vagyunk”. Azóta időt és energiát nem sajnálva törtet kitartóan a magyarrá válás útján, követve szíve parancsát. Az interjúból kiderül, hogy egy magyar felmenője sincs a nőnek, Olténiában, Dél-Romániában nőtt fel.

Nyolc évvel ezelőtt került Bukarestbe, hogy a szakmájában dolgozhasson – most egyébként üzletfejlesztési vezető egy reklámügynökségnél.

Mint mondja:

— Egy könyvespolc? – kérdezi Veczán Zoltán a Magyar Hírlap újságírója.

— Igen, otthon. Majdnem eltörte a gerincemet. Ez 2015 májusában történt, onnantól kezdve hónapokig kórházról kórházra jártam, ágyhoz voltam láncolva, alig ettem, éjjel-nappal üvölthetnékem volt a fájdalomtól. Közben állandóan egy furcsa magyar zene visszhangzott a fülemben, amit talán egy hónappal a balesetem előtt hallottam először. Zámbó Jimmy egyik dala volt – tudom, nem a legmélyebb, legtartalmasabb zene – de számomra úgy hatott, mint valami mennybéli orvosság, amely enyhítette a fájdalmaimat és megnyugtatott. Már lábadoztam, amikor elkezdtem kutatni a dal és az édes nyelv iránt, amelyen hozzám szólt.

Próbáltam magyarul tanulni, a nulláról, főleg az internet segítségével, eléggé keservesen. Még mindig nevethetnékem támad attól, ahogyan hiába próbáltam ezredszerre is megjegyezni a számok nevét vagy azt, hogy „csütörtök”. Bár egyébként hobbim a nyelvtanulás – beszélek angolul, franciául, olaszul, valamennyit bolgárul, portugálul és héberül is, egy kicsit németül, spanyolul, törökül és fársziul, a magyar lehetetlen küldetésnek tűnt. Egyszer majdnem feladtam, de már késő volt: már a részemmé vált. Hiszem, hogy ami egyszer segített túlélni, veled marad egész életedben. Szóval vettem könyveket, magyar zenéket hallgattam – még mindig jobban éneklek, mint beszélek magyarul, nincs elég beszédrutinom, a hargitaiak szerint meg pesties a tájszólásom –, magyarokkal kezdtem barátkozni, ilyesmik.

— A családom és a barátaim rossz viccnek gondolták, remélték, ha meggyógyulok, abbamarad ez az egész. Mire mész a magyar nyelvvel? Kérdezgették. Hogy mire? Éppenséggel az életemet köszönhetem neki, és már nem is tudok nélküle élni.

Persze vannak románok, akik átkoznak azért, mert „átléptem a másik csapatba”, árulónak és még rosszabbnak neveznek, de ez már lepereg rólam. Az ő problémájuk, ha ennyire szűk látókörűek. A magyarok viszont tárt karokkal és nyitott szívvel fogadtak, úgy bántak velem, mint családtagjukkal. Ez nagyon megindított, olyan jó volt átölelni őket, és könnyes szemmel velük énekelni az Ismerős Arcoktól a Nélküledet… S száz meg száz üzenetet kaptam, ismeretlenektől, a legtöbb így szólt: „Le a kalappal!”, vagy „A szívek nagykövete vagy!”, vagy éppen „Te egy oltyán vérű, magyar szívű csodabogár vagy!”, és még sok más. Sokszor könnyezve olvastam őket. De gyűjtöm a múlt lenyomatait is.

Érdemes elolvasni a teljes írást is.