A liberális rend kitartottjai
Tóth Hanna
2017.03.13. 18:58
Michael Anton az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács kommunikációs felelõse szerint a liberális nemzetközi rend víziója egy olyan politikai fegyver volt, amely ugyan sokáig jó szolgálatot tett az USA érdekeit szolgálva, mára azonban ez nincs így, és az egyetlen tábor, aki továbbra is foggal-körömmel ragaszkodik ehhez, az ennek a letûnõben lévõ világnak a kitartottjaiból áll.
Talán sehol sem volt akkora a felfordulás, mint a hagyományos amerikai külpolitika világában. Donald Trump sok témában sok embert sokkolt, de legjobban a liberális iskolát támogató külpolitikai elit háborodott fel eddig Trump tervein. Szinte mindenki, aki ellenzi a Trump-féle külpolitikát, legyen konzervatív-republikánus vagy liberális-demokrata, a „liberális nemzetközi rend” védelmében szólal fel. Lehet, hogy egy-egy szó más, de a mantra ugyanaz: Trump veszélyezteti a nemzetközi liberális rendet.
A szőrszálhasogatók két problémát is észrevehetnek ebben az érvelésben. Egyrészt, noha sok kritikus a vérmérséklet kérdésére alapozta a Trump-ellenességét és legtöbben felelőtlenséggel vádolják Trump politikáját, közben épp azt bizonygatják, hogy Trumpnak nincs is semmiféle politikája. Ezt a kifogást ugyanakkor érthető politikai túlzásként, tegyük félre. A másik probléma sokkal nagyobb: miért van az, hogy igazán még senki nem jutott el odáig, hogy megfogalmazza, mi is az a „liberális nemzetközi rend” pontosan?
Ideológiai értelemben a liberális nemzetközi világrend a győztes nagyhatalmak (kivéve a Szovjetuniót és később Kínát) által létrehozott második világháború utáni konszenzus, amely kiterjedt a biztonságra, a kereskedelemre, valamint a belső politikai elrendezésre. Konkrétabban fogalmazva a liberális nemzetközi világrend az az intézményrendszer, amely ezen konszenzus előmozdítására épült: az ENSZ, a NATO, az EU, illetve más, későbbi belépők.
Kritikamentes támogatói azt gondolják, hogy a liberális nemzetközi világrend hasznosságát vagy értékét nem szükséges megmagyarázni, hiszen az mindenképp erkölcsi fölényben van."
Az Egyesült Államok külpolitikai establishmentje egyfajta papságként működik. Ez nem is túl meglepő Anton szerint, hiszen minden rezsimben van egy elit, amely meghatározza a stratégiát és végzi a diplomáciát. Ez az elrendezés akkor válik problémássá, ha az elit elfelejti az általuk támogatott politika eredeti logikáját. Ezzel a szituációval szembesül az amerikai külpolitika a hidegháború vége, vagy talán még régebb óta. És a sivalkodás oka, hogy most Trump erre a szituációra világított rá, gyakran túl éles szavakkal.
A liberális nemzetközi világrend eredeti logikája ugyanaz volt, mint minden más nagy és sikeres amerikai külpolitikai keretrendszeré. Támogatói és építői azt gondolták, hogy abban az időben így lehet a legjobban megvédeni biztonságunkat és érdekeinket.
Amerikának most azonban arra kell törekednie, hogy kereskedő köztársaságként érvényesítse gazdasági érdekeit, illetve hogy fenntartsa és növelje az amerikai nép életszínvonalát és az amerikai nemzet összvagyonát. Szintén törekednie kell arra, hogy megőrizze a világban elfoglalt pozícióját, a barátainkkal meglévő szövetségeinket és az ellenségeinkben kiváltott félelmet és tiszteletet. A megvetés és a tisztelet absztrakt és megfoghatatlan fogalmak, de nagyon fontosak a másik két cél eléréséhez.
Ha más országok szemében jó pozícióban vagyunk, az lehetővé teszi vagy megkönnyíti a jólét fenntartását.
A megvetés, illetve annak ellentéte, a presztízs nehezen megfogható tulajdonságok a nemzetközi politikában. Mégis mindenki képes felismerni ezeket, amikor látja. Amikor 2016 januárjában az irániak őrizetbe vettek és a propagandafotók kedvéért fogva tartottak tíz amerikai tengerészt, őket – és az egész országunkat – megvetéssel kezelték. Ha így megsértenek, és ezt passzívan elfogadod, növeled a más nemzetek által irányodba érzett megvetését. Egy súlyosabb példa az a lenézés, amelyet azzal váltunk ki, hogy egy évtizeden keresztül harcolunk a világ leggyengébb és legszegényebb országai közül kettővel anélkül, hogy képesek lennénk győzni. Talán a legnagyobb mértékben mégis a hanyatlás általános érzése járul hozzá a megvetéshez.
Az érezhetően leszálló ágban lévő nemzetek mindig megvetést váltanak ki más nemzetekből. A presztízst ezzel szemben az erő, a gazdagság, valamint a felemelkedés (vagy legalább stabilitás) érzése váltja ki, és elsősorban egy dolog erősíti meg: a győzelem.
A megvetés két fő okból számít a nemzetközi politikában. Először is növeli a másik két negatív kimenetel, a pusztulás és a szegénység valószínűségét. Egy megvetett nemzet nehezebben alakít ki és tart fenn szövetségeket. Kedvezőtlen helyzetből tárgyal. Egy megvetett nemzetnek kevesebb befolyása lesz azokban a régiókban, amelyek nemzeti és kereskedelmi érdekei szempontjából fontosak. Éppen az ellenkezője történik azokkal a nemzetekkel, amelyeket tisztelnek, és amelyektől egy kicsit félnek.
Ha az emberek látnak egy erős és egy gyenge lovat, természetszerűleg az erős ló tetszik nekik."
A túl sok félelem viszont problémát jelenthet. Emlékezzünk a peloponnészoszi háború Thuküdidész által adott okára: Athén hatalmának növekedése félelmet váltott ki a lakedaimóniakból, és ezáltal elkerülhetetlenné tette a háborút. Ezért mindig szükség van a kényes egyensúlyra, vagyis mindig szükség van az óvatosságra. A másik ok, amiért a megvetés és a presztízs számít, a patriotizmus és a nemzeti büszkeség lélekre gyakorolt hatására vezethető vissza.
A Nyugat letargiája ma részben abból fakad, hogy úgy érezzük, a „szektánk” leszálló ágban van. Hasonlóképp, ellenségeink izgatottsága részben abból fakad, hogy az övék végre újra emelkedőben van.
Nehéz elfogadni az ilyen természetes érzéseket manapság, amikor a „minden ember egyenlőnek teremtetett” elv már olyan abszurd szélsőségekig ment el, hogy erkölcstelennek tartják, ha valaki saját polgártársait preferálja a világ túloldalán lévő idegenekkel szemben. Amint azt egy megfigyelő pontosan megfogalmazta,
a modern liberális „erény” egyik fő kritériuma, hogy közömbösséget vagy megvetést érezzünk a sajátjaink iránt, és erősen preferáljuk a „mást”.
Amikor 1945-ben megszületett a liberális nemzetközi rend, jól szolgálta az amerikai béke, presztízs és jólét ügyét. Mostanra, több mint hetven év elteltével megváltoztak az idők és a körülmények. Az amerikai külpolitika újratájolásához nincs szükség a liberális nemzetközi rend minden intézményének feladására, de ettől még szükség van az intelligens reformra.
Épp ezért helyes, hogy a Trump-adminisztráció szkeptikus a szabadkereskedelmi ideológiát illetően, és felülvizsgálja a kereskedelempolitikát az alapvető érdekek és gazdasági realitások alapján. Ezért helyes az is, hogy nem tartanak ki mindenáron a demokráciaexport nevű, szörnyen teljesítő eszköz mellett, amellyel sok helyütt befürödtek már.
A jelenlegi pillanatban tapasztalt bizonytalanság tehát nem annak köszönhető, hogy Trump elnök állítólag semmibe veszi a liberális nemzetközi rend fundamentumait. Éppen ellenkezőleg, a bizonytalanság abból a növekvő felismerésből fakad, hogy mennyire elvált egymástól a rendre épülő politika és az eredeti cél. Azzal, hogy vissza akarja állítani a liberális nemzetközi rend intézményei mögötti alapvető célokat, Trump valójában nagy fokú odafigyelésről tesz tanúbizonyságot. Trump kampányát az egyszerű állampolgárok azon alapvető felismerése hajtotta, hogy a külpolitikájuk nem szolgálja az amerikai békét, presztízst és jólétet.
EZEK IS ÉRDEKELHETNEK
OLVASTAD MÁR?
MÉG TÖBBET SZERETNÉK
