Noha az elmúlt két hétben sok helyen foglalkoztak a Panama offshore-botránnyal, az emberek felől érkező heves reakciók, a közfelháborodás azonban, mintha elmaradt volna.

A Panama Papers kapcsán a probléma nem az, hogy az emberek rájöttek, itt valami nem stimmel, vagy hogy a titok leleplezésre került. A probléma az, hogy az emberek a korábbi tapasztalataik alapján meggyőződtek arról, hogy semmit nem képesek tenni azért, hogy megváltoztassák helyzetüket. A bajt annak a beismerése jelzi, hogy végül is az egész ellen mi magunk semmit sem tehetünk. 

akkor, amikor az egész ügy kapcsán például a velejéig érintett brit kormányfőtől David Camerontól is csak egymásnak ellentmondó magyarázatokat kapunk válaszként. 

De senki sem képes már a felháborodásra azt követően, hogy a Wikileaks iratokból elképesztő módon válik lekövethetővé, hogy mekkora szerepe is van a mostani amerikai vezetésnek abban a pusztításban, amelynek roncsai felett létrejött az az Iszlám Állam, amely európai polgárok millióinak életét fenyegeti Londontól Madridig. 

A Guardian publicistája Jeff Sparrow szerint minden egyes olyan alkalommal, amikor a világ urai nem vesznek tudomást az általános közfelháborodásról, újabb és újabb precedens születik. Precedens, amelynek hátterében emberek millióinak a tükörbe nézés fájdalmas lehetetlenségének nyomorult érzése áll. 

A feladásból és önfeladásból merítkező tehetetlenség azonban egy idő után olyan szintű elégedetlenségbe csap át, amely végül már politikai értelemben is pusztítóvá válik. Kiderült, hogy ahogy Martin Seligman kísérleti kutyáit, úgy az embereket is rá lehet szoktatni a lebeszélés kultúrájára, de ezt viszont csak behatárolt ideig lehetséges. 

és közben azt érezni, hogy semmit sem tehetünk a megváltoztatására. Mert hát Seligman kutyái sem épültek fel egykönnyen a kísérletből, de képzeljük el, mit tettek volna akkor, ha egy széleskörű lázadás révén lehetőséget kaptak volna arra, hogy kínzójukba mélyesszék fogaikat?

(Foreign Policy)