Tegnapi cikkünkben már beszámoltunk róla, hogy az ESZAK, melyből később az Európai Unió kifejlődött, eredetileg egy hidegháborús amerikai projekt volt, melynek két célja volt:

• kibékíteni egymással európai potenciális szövetségeseiket, akik néhány évvel korábban még egymás ellen hadakoztak,
• valamint létrehozni egy olyan közös európai hadsereget, aminek felállítása után Európa egyedül is képes magát megvédeni – hogy az amerikai hadsereget be tudják vetni égetőbb helyeken is.

A terv első része be is vált, egy Jean Monnet nevű diplomatának sikerült kialakítania egy olyan tervet, ami minden félnek kedvező volt, így 1951 májusára formát öltöttek az Európai Szén- és Acélközösség, mely az Európai Unió első jogelődje.

Az amerikaikank azonban ez nem volt elég: olyan gyorsan akartak távozni Európából, ahogy csak lehet, hiszen kirobbant a koreai háború, és nem állt jól a szénájuk, valamint attól is tartottak, hogy Sztálin ugyanazt szeretné csinálni Németország kapitalista felével, amit Dél-Koreával: meghódítani.

A szovjetektől való félelemben egyre többen támogatták Németország haderejének feltámasztását, valamint az amerikaiak is várták továbbra is a közös hadsereg megvalósulásának tervét.

Eisenhowerék emiatt közölték a franciákkal, hogy nem hajlandóak egyedül megvívni Európa háborúját, és csak azzal a feltétellel járulnak hozzá a kontinens védelméhez, hogy az európaiak maguk is beleállnak a feladatba.

Az USA ki is dolgozott egy működőképes tervet, egy apró bökkenő azonban volt a dologban, ami miatt egyik fél sem volt hajlandó azt elfogadni:

Ez azonban azzal járt volna, hogy a németek kezébe újra fegyvert adnak, amibe a franciák életük árán sem mentek volna bele. Ez hamar ki is derült: René Pleven miniszterelnök be is nyújtotta a francia parlamentnek az amerikaiak tervezetét, azonban a képviselők azt elsőre le is szavazták.

René Pleven, akinek nevét viseli a közös hadsereg terve.

A dolgok felgyorsulnak

Az amerikaiak végül megoldották egyedül a koreai háborút, és egyelőre úgy tűnt, az NSZK-t sem lepik el a szovjet hadak. A hidegháborús feszültség mégis a tetőfokára hágott, mikor 1953-ban kiderült, hogy a szovjetek kifejlesztették a saját hidrogénbombájukat – az európai hadsereg viszont még mindig csak ötletként létezik.

Az USA ekkor értehtő módon berágott, és az asztalra csapott: és két különböző tervvel álltak elő a francia kormánynak, valamint Jean Monnetnak (aki ekkor már az ESZAK bizottságát vezette):

1. vagy tető alá hozzák a franciák az Európai Védelmi Közösséget, vagyis valamilyen csoda folytán ráveszik Németországot, hogy felállítsanak 10 hadosztályt, amit aztán gyakorlatilag nem irányíthat,
2. vagy az amerikaiak beveszik az németeket a frissen megalakult NATO-ba, és így azok önálló hadsereggel fognak rendelkezni.

Az első pontot akár meg is tudták volna csinálni, hiszen Németország hajlandó lett volna 10 hadosztály felállítására, amennyiben azt egy olyan központi szervezet irányítja, amibe neki is van beleszólása, ezt azonban a francia parlament nem fogadta volna el – mint semmilyen egyéb ötletet sem, aminek köszönhetően akár egyetlen német állampolgár is fegyverhez juthat.

A második pontot pedig gyakorlatilag minden francia zsigerből ellenezte: egy olyan német hadsereg, amit a németek irányíthatnak – az elmúlt 70 évben emiatt két és félszer is jártak a németek Párizsban.

Az előző két ponton felül meg kel említeni, hogy Franciaországban ekkoriban belpolitikai válság volt – mikor nem -, a miniszterelnök személye pedig gyakorlatilag évente változott.

A történelmi lehetőség

A francia föderalisták ezután mindent megtettek, sőt, túl is teljesítették a feladatot. Jean Monnet csapata kidolgozott egy olyan tervet, melyben lényegében létrejött volna a Védelmi Közösség, és nem is akárhogy:

• a németek is küldtek volna katonákat,
• sőt, még a közösség vezetésébe is lett volna beleszólási joguk,
• azonban a végletekig agyonbonylított működéssel az apróbetűs részben elérték a franciák azt, hogy lényegében mindent megvétózhassanak.

Pierre Mendes-France miniszterelnök.

A tervezetet ezután szétküldták az ESZAK tagállamaiba, közük az NSZK-ba, valamint Angliába, és azok szerencsére többnyire el is fogadták.

Franciaország tehát olyan lehetőséghez jutott, mint talán a 19. század óta soha:

Az egyetlen bökkenő továbbra is a francia parlament volt, mely elvakult németellenességében nem ismerte fel a történelmi lehetőséget.

Az ebédszünet

Az óra ketyegett, az „Ötök” már mind aláírták a szerződést, az amerikaiaknak kezdett elfogyni a türelme, és francia föderalistáknak ki kellett találniuk, hogyan adják be a parlamentnek a tervet úgy, hogy az el is fogadja. Hiszen azzal tiszában voltak, hogy jelenlegi formájában erre esély sincs, de ennél jobbat kidolgozni nem tudnak.

A terv, mellyel előálltak valójában zseniális volt:

Az előterjesztés dátumának kiválasztottak egy igen meleg, fülledt augusztusi napot. A beadvány címét és szövegét a lehető legunalmasabban szövegezték meg, és megbíztak vele egy olyan előadó kollégát, akiről köztudott volt, hogy a tej is megalszik a szájában. Nehogy véletlenül odafigyeljen rá akár az ellenzék, akár a kormány – már amennyire ilyesmi létezik Franciaországban -, hogy mire szavaznak.

Az időpont kiválasztásánál sem jártak el kevésbé körültekintően:

Sajnálatos módon azonban, miután egy túlbuzgó ellenzéki képviselő belekérdezett, az arra adott válaszból kiderült, hogy miről van szó.

Hatalmas vita kerekedett belőle, a képviselők elhalasztották a döntést. Napokat vitáztak rajta, közben a francia miniszterelnök is kihátrált a tervből egy sikertelen tárgyalás következtében, és végül augusztus 30-án elbukott a franciák ellenállásán 264:319 arányban.

A képviselők elénekelték a Marseillaise-t, majd büszkén hazamentek. Azóta se került terítékre a kérdés.