Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Létezik egy város, ahol még ma is büszkén ejtik ki Sztálin nevét

Tóth Dalma

2017.10.05. 15:58

A világ egyik leghíresebb és legkegyetlenebb diktátora a grúz fõvárostól, Tbiliszitõl másfél órányi autóútra lévõ Gori városában született. Megnéztük, hogyan õrzik Sztálin emlékét a szülõvárosában.

A Liakvi és a Mtkvari folyók találkozásánál fekvő kisvárosban egy külön múzeumot szenteltek Sztálinnak. A múzeumot még 1937-ben alapították.

Ahhoz, hogy megtekinthessük a kommunista diktátor életét bemutató relikviákat, 10 larit, azaz körülbelül 1000 forintot kell fizetnünk. A jegypénztártól egy vörös szőnyeggel leterített lépcsősor vezet a Sztálin emlékeit őrző termekhez. A lépcsőfordulóban egy hófehér Sztálin-szobor díszeleg. 

Az első terem ajtaját két grúz jegykezelő néni őrzi. Ha átjutunk rajtuk, akkor egyből szembetalálkozunk Sztálin gyerekkori fotóival, majd a helyiség másik felében már a Lenin és Sztálin között fonódó kapcsolatot követhetjük végig. A múzeumba minden oroszul és grúzul van kiírva, az angol szöveget lespórolták, ezért ha nem egy idegenvezetővel járjuk körbe a kiállítást, akkor az kevésbé lesz izgalmas.

A múzeum fényképekkel, Sztálinnak küldött ajándékokkal és az általa használt tárgyakkal van tele. A kiállítás abszolút elfogult, a diktátor negatív oldalával egyáltalán nem szembesül a látogató. Sztálint párkongresszusok, gyáravatók, tanévnyitók, ünnepségek és megbeszélések között láthatjuk tündökölni. A munkatáborokról, a tömeges kivégzésekről, a leszámolásokról, a tisztogatásokról, a kitelepítésekről, az ukrajnai éhínségről és még sok mindenről szó sem esik.

A termeken végigsétálva Sztálin ajándékai között találkozhatunk a budapesti Szabadság-szobor kicsinyített másával is, amit úgy hirdetnek, hogy Magyarország állított a generalisszimusz és a szovjet hadsereg győzelmének emlékére. A valóság azonban az, hogy a szovjetek saját pénzből állították maguknak. A szoborral egy teremben találjuk meg azt a képet Sztálinról, ami a The Times címlapján jelent meg.

Ha továbbhaladunk az egymásba nyíló helyiségek következő állomására, akkor a diktátor halotti maszkjával – aminek egy külön termet szenteltek – találjuk szembe magunkat. A halotti maszk félhomályban díszeleg a szoba közepén.

Az utána következő termek a diktátornak küldött ajándékokról szólnak. A huszadik ugyanolyan ajándék porcelánváza után az ember kicsit meggyorsítja a lépteit. Ha az egymásba nyíló termeket végigjártuk, néhány méterrel arrébb, egy külön szobában megnézhetjük Sztálin íróasztalát, ahol a halálos ítéleteket osztogatta. Az asztal egyszerű, rajta csak néhány tárgy és telefon foglal helyet. A hozzá tartozó szék és dívány sincs túldíszítve.

A szoba másik sarkában Sztálin egyenruháját, csizmáját, zsebóráját, pipáit és szivarjait is megnézhetjük. Az épületben ez a kiállítás utolsó állomása.

A lépcsőkön leérkezve újra a pénztárnál találjuk magunkat. A kassza mellett helyezkedik el a szuvenírbolt. Látszik, hogy a város Sztálinra alapozza a bevételeit, mert bár Grúzia pénztárcakímélő választás, ugyanez nem mondható el a szuvenírboltról. Egy egyszerű műanyag sztálinos toll 5-10 lari, azaz 500-1000 forint körül mozog.

A múzeumból kilépve egy nagy park tárul elénk. Az épület mellett helyezték el azt a vagont, amivel Sztálin közlekedett a második világháború ideje alatt, mivel félt a repüléstől. A héttonnás vagon zöld színű borítást kapott, ami háború idején álcázás céljából észszerű döntés volt. A vasúti kocsiban konyha, fürdőszoba, tárgyalóterem és két hálóterem kapott helyet. Az egyiket Sztálin használta, a másikat a személyzet. Ahhoz, hogy a vagont belülről is megtekinthessük, nem kell külön jegyet váltani, a 10 lariba kerülő múzeumi belépővel ezt is megnézhetjük.

Sztálin szülőháza is a múzeum közelében fekszik. Régen egy utca állt a park helyén, viszont az összes házat lebontották és csak a diktátor szülőházát hagyták meg. Sztálin otthonát külön körbeépítették, hogy az időjárás viszontagságai ellenére is jó állapotban tudjon fennmaradni. A ház nem valami nagy, összesen két szobából áll. Ráadásul ezek közül is csak az egyik volt Sztálin családjáé. A szülei egy szobát és a pincét bérelték ki. A pincére azért volt szükségük, mert a diktátor apja cipész volt, és ott készítette a cipőket. Egy ideig jól ment neki, de aztán elkezdett inni és a vállalkozása tönkrement. Végül a grúz fővárosba kapott munkát egy cipőüzemben, de családjával megszakította a kapcsolatot és egy forintot sem adott haza. Sztálin édesapja, becenevén Beszo, utoljára 1901 májusában találkozott fiával. Nyolc évvel később meghalt.

A kommunista diktátor az édesanyjának köszönhette, hogy nem cipész lett belőle. Keke még csak 16 éves volt, amikor megismerte Beszót. Első két gyermeküket hamar elvesztették, csak a harmadik fiúk, Joszif élte meg a felnőttkort. Beszót állítólag megviselték gyermekei korai halála, ezért nyúlt az alkoholhoz. Sztálint nem tartotta sokra édesapja. Beszo azzal vádolta fiát, hogy szégyent hozott rá. Nem örült neki, hogy Keke egyházi iskolába járatta Sztálint. Egyszer még el is rabolta a fiát és a cipőüzemben dolgoztatta, azonban Kekének sikerült visszaszereznie a Joszifot, aki így folytatni tudta tanulmányait.

Beszo azzal vádolta feleségét, hogyha nem íratta volna be az iskolába Sztálint, akkor egy jó cipész vált volna belőle, de ehelyett börtönben ül. Amikor ezek a mondatok elhangzottak Keke és Beszo között 1902-ben, Sztálint letartóztatták, mert tömegtüntetéseket szervezett. A demonstrációk elfajultak, sokakat letartóztattak és többen életüket vesztették. Sztálint a grúz tengerparti város, Batumi börtönébe vitték, majd átszállították egy biztonságosabb intézménybe, Kutaiszibe. Végül Szibériába száműzték. Beszo ekkor azt mondta, hogy a saját kezével ölné meg a fiát, ha éppen nem ülne börtönben. Keke és férje ekkor beszéltek utoljára.

Ahogy Sztálin egyre feljebb lépegetett a ranglétrán, Keke is jobb helyzetbe került. Fia egy kaukázusi palotában helyezte el, ami korábban egy cári helytartóé volt. Sztálin és édesanyja mindig grúzul beszélt egymással, mivel Keke nem tanult meg oroszul. Sztálinnak nem sok ideje maradt a Szovjetunió irányítása mellett, ráadásul állítólag később már egyre nehézkesebben beszélt grúzul is, így csak ritkán váltottak levelet anyjával. Gondozását Berijára, a szovjet titkosszolgálat vezetőjére bízta.

Sztálin utoljára 1935-ben látta édesanyját, aki ekkor már nagyon beteg volt. Keke orvosa szerint ekkor kérdezte meg Sztálin az anyját, hogy miért bánt vele ilyen keményen. Az idős asszony csak annyit felelt, hogy „attól sikerültél ilyen jóra”, majd megkérdezte „Joszif, pontosan mi is vagy te most?”.  „Nos, olyasmi vagyok, mint a cár” – válaszolta Sztálin. Az anyja pedig rávágta, „jobb lett volna, ha pap lesz belőled”. Keke két évvel később, 79 évesen meghalt. Haláláról csak Grúziában adtak hírt, mivel Sztálin megtiltotta, hogy a Szovjetunió többi részében írjanak róla. A diktátor nem vett részt anyja temetésén, csak egy koszorút küldött, amire eredeti nevét – Joszif Dzsugasvili – íratta. Habár Keke vallásos volt, szekuláris temetést kapott, hiszen ez illett a bolsevik vezetőkhöz. Később Szvetlana, Sztálin lánya azt mesélte, hogy apja sohasem félt senkitől, egy embert kivéve, az édesanyját, Kekét. Hruscsov szerint Sztálin pedig csak egyetlen embert szeretett, Szvetlánát.

Ha valaki még több érdekességre kíváncsi a világ egyik legkegyetlenebb diktátorával kapcsolatosan, akkor érdemes ellátogatnia Grúziába, Goriba és megnézni a Sztálin Múzeumot.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére