A Bohém rapszódia egyértelműen szórakoztató és érzelmes film lett. Nincs olyan ember, aki ne ismerné a Queen legendás dallamait, ne akarná együtt énekelni Mercuryvel a dalokat és ne kezdene el rögvest táncolni amint felcsendül egy-egy sláger. Mégis köztudott, hogy a frontember és az együttes többi tagja is leginkább polgárpukkasztó életmódjukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ez az, amit a Bohém rapszódia Hollywoodhoz hűen nem kívánt hitelesen bemutatni. Helyette kaptunk egy filmet, ami bemutatja, milyen nehéz dolga van a melegeknek, és milyen árnyoldalai lehetnek a szexuális forradalom melléktermékeként kialakult homoszexuális életmódnak.

A hangeffektek jók, a látvány egyszerű, de szép, a színészi játék – főleg a Freddie Mercury szerepében lavírozó Rami Malek esetében – rendkívüli. Mégis óriási ellenérzésem támadt a film nézése közben a legendás frontemberrel kapcsolatban. Eddig is tudtam, hogy a Freddie Mercury művésznevet felvett énekes megosztó, furcsa, többnyire polgárpukkasztó személyiség volt. Ennek ellenére, mivel a zene, amit alkotott a mai napig megunhatatlan, eddig szemet hunytam ezek felett. Most viszont kaptunk egy olyan filmet, ami nem a zenékről, hanem inkább a zenészekről szól, emiatt pedig kénytelenek vagyunk összekötni a zenét a zenészekkel.

A film hivatalosan életrajzi film akar lenni, mégis telis-tele van „művészi hazugságokkal”. A legendás Live Aid-koncert például úgy van benne a filmben, mintha Mercury már halálos ítéletével a tudatában énekelne még egy fergetegeset ezrek előtt, ám a való életben a halálos betegséget csak évekkel később diagnosztizálták nála. Így tehát nem igazán rakhatjuk a filmet az életrajzi műfajba sem.

A Bohém rapszódiában szegény Freddie karakterét úgy sikerült beállítani, mint aki áldozatául esett az akkor még csak kezdeti állapotban lévő LMBTQ-társadalomnak. Valójában viszont a Queen énekese azzal írta be magát a zenetörténelembe, hogy ő volt az első sztár, aki nyíltan felvállalta másságát. Vagy a „másság” vállalta fel őt…

Isten mentsen attól, hogy bárki felett ítélkezzem, de lehet jobban tették volna, ha inkább egy Queen-zenékkel tálalt musicalt gyártanak, mintsem egy elferdített életrajzi filmet a legendás zenekarról. Néha ugyanis jobban tesszük, ha szétválasztjuk a művészt és a művet. Freddie Mercury – annak ellenére, hogy a film ezt így mutatja be – csakis önmaga és persze a hírnév áldozata lett.

A film tehát egyértelműen egy óda akar lenni a legendás zenekarhoz. Méltón bemutatja a zenék erejét, a zenék hatását a közönségre és a zenekar világhírűvé válását. Minden más viszont hiányzik belőle. Minden más, ami miatt elvileg elkészítették ezt a filmet. Valószínű, hogy a hollywoodi fejeseknek nem állt érdekükben bemocskolni a világhírű énekes nevét, mégis ezáltal egy hitelét vesztett Queen-tündérmese lett belőle. Egy olyan múlt került a mozivásznakra, ami simán felvállalható, és ami miatt 12-es besorolást kaphatott a film.

Ettől függetlenül persze a Bohém rapszódia egy nézhető, oké film. A színészek és a zenék miatt szórakoztató alkotás lett. Viszont újat nem tudtunk meg, okosabbak nem lettünk tőle. Simán kiszíneztek egy amúgy tragikus életutat, és nem mertek mélyen belemenni a részletekbe.

A Queen ettől függetlenül méltó helyet foglal el a történelem nagyjainak polcán. Azt viszont Queen-rajongóként sajnáltam, hogy nem mutatták be a teljes és tiszta igazságot. Ez így nem életrajzi film, ez újabb, őszinteséget nélkülöző áldozat/hőskreálás.