Stephen King 1983-as Állattemető című regényét immár másodjára filmesítik meg. A Kedvencek temetője egy Kingtől már megszokott hátborzongató és megrendítő alapsztoriból építkezik:

A történet szerint Dr. Louis Creed és családja: felesége Rachel, kislánya Ellie és a kis Gage a nagyvárosból – a szokásos – Maine államba, egy nagy vidéki birtokra költöznek, hogy egy nyugodtabb légkört biztosítsanak a gyerekeknek. A bonyodalom Ellie macskájának tragikus halálával kezdődik, Winston Churchill, azaz Church feltámasztása után pedig már senki sem lesz biztonságban, ugyanis ha kijátszod a halált, azért nagy árat kell fizetned. Ahogy a filmben is mondják:

Igazán jól indult a „King-univerzum” filmjeit felújító remake-vonat, hiszen a főként gyermekpszichológiára épülő Az hátborzongató bohóca kasszasiker lett, egyaránt elnyerte a közönség és a kritikusok elismerését is. Bár még csak az első részét mutatták be, rögtön bebizonyosodott, hogy jót tett a filmnek a vérfrissítés, habár az eredeti Tim Curry által megszemélyesített Pennywise-történet is egészen kiválóra sikeredett.

Azonban a Kedvencek temetőjének nem biztos, hogy szüksége volt erre a vérfrissítésre.

A film alaptézisét sokféleképpen értelmezhetjük, miszerint, ha valakit feltámasztanak a halálból, akkor az lélek nélkül tér vissza, teljesen mindegy, hogy egy felnőttről, egy kisgyerekről vagy egy háziállatról beszélünk. Az, hogy mi történik az emberrel a halál után olyan kérdés, amire – valószínűleg – soha nem tudjuk meg a választ. Azzal pedig nincs is baj, hogy a King-adaptáció nem igyekszik mindezt hosszasan kifejteni. A gond csak az, hogy pont az ellenkezőjét teszi és inkább egy unalmas tömegfilmmé változik. A Kedvencek temetője a misztikusság és a pszichológiai elemzések minden tényezőjét mellőzi, ami marad az a sok vér, és a sok halál.

Pedig sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Adott egy regény az idő előtt érkező gyászról, a tragédiáról, mikor a szülőnek a saját gyermeke holttestét kell a kezében tartania. Az Állattemetőben King felveti a lehetőséget, hogy mi történik akkor, ha a lelkileg megtört szülő lehetőséget kap arra, hogy újra láthassa elhunyt gyermekét. A regény központjában minden szülő legnagyobb rémálma áll, továbbá szembe kerül egymással a józan ítélőképesség és a kétségbeesettség. Nem véletlen, hogy még maga az író is olyan kegyetlennek titulálta művét, hogy saját bevallása szerint éveken át nem is tudta befejezni.

Mindez pedig azért is furcsa, mert a film nagy része expozíció, tehát bőven lenne idő bemutatni őket, a rémisztés és a hátborzongató jelenetek az utolsó negyedórában söpörnek végig, és amint megérkeznek, már azon kapjuk magunkat, hogy minden csupa vér és mindenki az életéért küzd.

Nem éreztem az apa-lánya szeretet mélységét, sem a tragédiák súlyát, egyáltalán nem úgy jött át az üzenet, ahogy az eredeti filmben. A színészek igazából nem sokat adnak a történetbe, pedig már ezt is megszokhattuk. Bill Skarsgard és a már előbb említett Tim Curry mint Pennywise, Jack Nicholson, mint a "ragyogó" Jack Torrance, Kathy Bates mint a Tortúra fanatikus rajongója, vagy Michael Clarke Duncan mint John Coffey mind olyan karakterek voltak, akik a film alappillérét adták, a rémisztés és a hátborzongatás csak a fűszerként szolgált és tette teljessé a történetet.

Míg Stephen King regényeinek feldolgozásaiban eddig kivétel nélkül megtalálható volt egy erős társadalomkritika és/vagy pszichológiai hipotézis, addig a mostani filmünkből mindezt teljes egészében kihagyták. Lapos lett, kissé unalmas és végtelenül kiszámítható.

Az tény, hogy az új Kedvencek temetője egy igazán látványos, részben izgalmas és helyenként hátborzongató film lett, azonban, ha valaki az igazi, már jól megszokott King-hangulatra vágyik, akkor annak inkább az idén éppen 30 éves változatot ajánlom. (Stephen Kingnek meg azt, hogy hagyja abba önmaga lejáratását a nevetséges, Trump-ellenes tweetjeivel. Nem áll jól ez egy komoly írónak!)

Képek: Paramount Pictures