„Nőellenes”, „giccsparádé”, „förtelmes”, „ízléstelen”, „túlzó”: A leggyakrabban használt jelzők a Marilyn Monroe életét feldolgozó legújabb filmről. A Blonde valóban tele van olyan jelenetekkel és részletekkel, amikre semmilyen kézzel fogható bizonyíték nincs, hogy valóban megtörténtek-e, de ez nem véletlen: Andrew Dominik a szándékosan nem életrajzi pontossággal megírt Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent könyvét dolgozta fel a Blonde-ban, létrehozva ezzel egy életrajzi ihletésű, de fiktív történetet, aminek a középpontjában az abortusz áll.

A velencei filmfesztiválon tíz percig állva tapsolt a közönség a Blonde vetítése után, majd mégis gombamód szaporodtak a kritikusabbnál kritikusabb vélemények az új Marilyn Monroe filmről: a kritikusok szerint a film túlzó, öncélúan túlszexualizált és éppúgy használja fel a Monroe-t játszó Ana de Armas testét, ahogy tette azt a filmipar az 50-es években Marilynnel. A lehúzó vélemények között egyre többet lehetett olvasni, hogy nézhetetlen lett a film, húsz perc után sokan kikapcsolták, mert annyira elviselhetetlenül erőszakos és megterhelő. A „Húsz perc után kikapcsolom” véleményekből hamar „Kapcsold ki húsz perc után!” mozgalom lett, többen így akarnak bojkottra buzdítani a film ízléstelensége miatt. Sokan úgy vélik, a legtöbb fikción alapuló történet (például Monroe poligám kapcsolata vagy az ominózis felláció jelenet) és az olyan részletek, amelyekben a rendező látványosan könnyelműen bánik a valóságból átültetett ikonikus képekkel, amiket kontextusból kiemelve egyszerűen csak felmutat, a túlzó vizualitás és váltakozó képarányok pedig nemcsak szétverik a cselekményt, de mind bizonyítékok is arra, hogy a film visszaél Marilyn életének történetével.

Tény, hogy a Blonde nem egy dokumentumfilm, de mi van akkor, ha a film nem azért túlzó, nem azért bánik könnyelműen Marilyn életének történetével, mert soha nem is volt célja azt tényszerűen visszaadni? Mi van akkor, ha a filmnek az sem volt célja, hogy bemutassa, milyen hányattatott sors húzódik meg az imádott és kihasznált ikon mögött? Mi van akkor, ha a „nem várt gyermek” narratíva nem véletlenül keretezi a filmet és nem véletlenül tér vissza állandóan ehhez a gondolathoz olyannyira, hogy Monroe több abortuszát is olyan részletességgel és hosszan mutatja be, hogy a néző maga is úgy érezheti, ott fekszik a műtőasztalon? Mi van akkor, ha nem azért „hatolt olyan mélyre Marilyn vaginájába” a film, hogy tárgyiasítsa, kihasználja, szexualizálja és agyonhasználja a nőt? És mi van akkor, ha a „Kapcsold ki húsz perc után!” mozgalom nem a túlzó szexualitás és „ízléstelen” jelenetek miatt akarja háttérbe szorítani a filmet?

Valójában a Blonde arról szól, hogy a gyerekért érdemes élni, a gyerek az élet központja és értelme. Ha úgy vállalod, hogy nem akartad, akkor beleőrülsz, ha pedig akarod, de nem sikerül, akkor szétesik az életed. A rengeteg abortuszjelenet és az erről szóló diskurzusok miatt pedig akár ki is jelenthetjük: A Blonde egy abortusz ellenes film.

A rengeteg kritika és azok, akik a film kikapcsolására buzdítanak ezt valamiért nem említik. Vajon miért van ez? Nem hajlandóak észrevenni? Tényleg annyira túlszexualizált a film, tényleg annyira megterhelő látni a szexjeleneteket a huszonegyedik században, amikor a biztosítási kötvényt is óriásplakáton megjelenített szoftpornóval adják el? Tényleg nem látott senki a kritikusok közül egy Kubrick vagy Lars von Trier filmet? Vagy nagyon is észrevettek mindent. Nem nehéz, hiszen a Blonde valójában egy tükör, ami vakítóan élesen veri vissza a nézők képét, azt is, amit nem szeretnének, hogy bárki, akár saját maguk is lássanak. És ezt már – valóban – az első húsz percben megteszi a film:

„Mert szerette a gyermeket és meg akarta kímélni a bánattól. Mert a gyermek az ő önmagát feltáró, titkos énje volt. Mert a gyermek apja nem akarta, hogy a baba megszülessen. Mert pénzt adott a nőnek, szétszórta az ágyon. Mert azt mondta neki, sosem szerette. A nő félreértette. Mert a terhesség előtt a férfi még szerette. Utána pedig már nem. Mert feleségül vette volna, a nő ebben biztos volt. Mert senki sem szerethetett egy ilyen elátkozott gyermeket.”
– Hallgatjuk végig az értelmezést az első húsz perc végén Norma Jeane, a későbbi Marilyn Monroe hangján, miért is akarhatta puszta kézzel vízbe fojtani őt az édesanyja gyerekkorában (amire megint csak nincs bizonyíték, hogy megtörtént).

Tényleg, miért is van szükség ennyi fikcióra, mint a teljesen fiktív (poligám) szerelmi szál aránytalanul hosszú és részletes bemutatására a filmben? Egyrészt, mert a történet szerint Monroe első várandóssága és egyben első abortusza ebből a kapcsolatból származik. Másrészt, mert ez a szerelmi szál viszi tovább a narratívát az apákról: Ha van apa, valójában akkor sincs.

Az első fiktív részlet felvezeti, hogy az apa azért hagyja el a nőt, mert az gyereket vár, így a gyerek apátlanul nő fel. A fiktív szál folytatódik: A már felnőtt gyermek ismert apák fiaival él poligám kapcsolatban – ők az apátlan hármasikrek, akiktől aztán terhes lesz. Norma Jeane, az abortusztúlélő, aki várandósan meglátogatja az anyját a pszichiátrián, hogy elmondja neki az örömhírt és megköszönje, hogy dacára annak, hogy nem volt mellette férfi, mégis gyermeket szült, pedig „Egy másik lány biztosan megszabadult volna tőle, tőlem. És akkor nem lennék itt”, majd egy jelenettel később – az apa bevonása nélkül – mégis az abortusz mellett dönt. Később kínozza a lelkiismeret, születendő gyermekével beszélget, aki könyörög neki, hogy őt ne ölje meg, de egy véletlen baleset folytán aztán elvetél. Később – több abortusz után – pedig az apátlan, gyermektelenségre ítélt apa bosszúja beteljesül: Kiderül, hogy az éveken át küldött levelek nem Norma Jeane apjától érkeztek, hanem az abortusz döntéséből kihagyott apa kegyetlen játszadozásai voltak csupán, amivel utat mutatott a bűnös nőnek a halálba. Norma Jeane, a nem vágyott gyermek, az abortusztúlélő, belehal az apátlanság és a vágyott gyermek elveszítésének sorsába, az őrületbe.

El lehet játszani, hogy a polgári világ erkölcsét ráhúzzuk a művészvilágra, a gyöngysorunkhoz kapkodunk egy pár másodperces erőszak, „indokolatlanul sokat mutatott” női mell vagy szuperplán szopás (ami itt a politikai hatalom allegóriája) jelenet miatt, majd beülünk az Operába egy Strauss: Elektra feldolgozásra vagy a Lear király Alföldi-féle előadására és állva tapsolunk az előttünk lengedező hímvesszőknek, mert ott és akkor teljesen indokolt és művészi az arcunkba tolt anyaszült meztelenség. Aki elhiszi, hogy tényleg az ízléstelen és túlzó szexuális tartalom miatt van ekkora botrány a film körül és beáll a kórusba, aki szerint az abortusz és apátlanság szál említésre nem méltó és mindezt az ízléstelenség vagy a tényszerűséget mellőző szenzációhajhászás számlájára írja és azok, akik arra buzdítanak, hogy húsz perc után kapcsoljuk ki a filmet, világos, hogy egy dolgot szeretnének elérni:

Letakarni a tükröt.