Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Volt egyszer egy erõs ország

Bertha László

2018.07.05. 15:07

Helikopterrel megszöktetett algériai gyilkos, a véleménye miatt hazaküldött budapesti nagykövet, rettegõ hentesek, gyenge elnök - francia mindennapok.

Volt egyszer egy erős ország. A címet kölcsönvettem. A Spiegel múlt heti számának ez a címe, esetükben persze Németországról szól. Letartóztatott Audi-vezérigazgató, futballösszeomlás, migránskrízis és kormányválság. De ez a cím Franciaországra legalább annyira igaz, kiegészítve azzal, hogy míg Németország 2015, azaz a migránsok beengedése óta került drámai helyzetbe, Franciaországban ez a folyamat évtizedekkel korábban indult. 1968-ban.

1968-ból tulajdonképpen két dolog felejtődött el. Valahogy. Az egyik: a legnagyobb utcai megmozdulás nem az egyetemistákhoz, nem az úgymond felkelőkhöz, nem is a sztrájkolókhoz kapcsolódik. Hanem egy május végi felvonuláshoz. Amikor Párizsban egymillió ember tüntetett De Gaulle és a rend mellett. (A balliberális mitológiában csak 400 ezren voltak. Csak…) A másik: miután De Gaulle feloszlatta a parlamentet, a júniusi választásokon az elnököt támogató jobboldal óriási fölénnyel nyert. A köztársaság történetében először fordult elő, hogy egyetlen párt abszolút többséget szerzett. Miközben évtizedeken át 1968 heroikus csodájáról lehetett olvasni és képeket nézegetni, az igazi tömeget a csendes többség tudta megmozgatni és a választásokon is ők nyertek, irgalmatlan fölénnyel.

De a – divatos szóval – kommunikációs háborút elvesztették. Aztán jött a píszíterror, mindenki szélsőséges, aki nem támogatja a bevándorlást, meg az önostorozás: érdekes módon sokkal kevésbé a nácikkal való gyalázatos kollaboráció miatt, inkább az algériai háború, a gyarmatok, meg a majdani bevándorlók miatt. Miközben az a közhely élt, hogy a franciák milyen nagyképűek, milyen öntudatosak, milyen büszkék a saját nyelvükre, satöbbi, a nyolcvanas évek végén már egy felvilágosult (és esetleg angolul is beszélő) adóhivatali tisztviselő is felajánlotta, hogyha a nem született francia ügyfél óhajtja, nyugodtan beszélhet angolul is.

Nem kell arra annyira büszkének lenni egy franciának arra, hogy francia.

2005 júliusában több tízezer ember egy hétköznapi délutánon a Városháza előtt gyülekezett, és várta az olimpiai bizottság döntését. Akkor dőlt el: hét évvel később Párizs vagy London rendezheti-e az olimpiát. Minden francia tudta, hogy milyen hihetetlen fejlesztést jelentene egy olimpia, sokat lehetett arról is olvasni, hogy gazdaságilag is hasznos lenne az országnak. Valóságos drukkoló kórus alakult ki a hatalmas téren, a Hotel de Ville előtt. Õszintén mondom: nem tudom, hogy kerültem oda. Utálom a tömeget, a végeredmény biztosnak tűnt (Párizs volt esélyesebb), meleg is volt. Valószínűleg a közelben volt dolgom és ott maradtam nézelődni. Mint kiderült számomra: megérte.

Kivetítőkön lehetett nézni a bejelentést. Ami ennyi volt: London nyert. Csalódott tömeg, rosszkedvű emberek, enyhe fütyülés – azaz, normális reakciók. Majd mellettem egy férfi elkiabálta magát: csaltak az angolok, csaló angolok. Tegyük félre, hogy mégis honnét tudná ezt egy szurkoló, miért lett volna csalás, hogy egyik város helyett a másik nyer, de ilyenkor az emberek mérgesek. Ez érthető is. Csakhogy valami teljesen abszurd módon az angolokat szidó férfi ellen fordultak a körülötte álló emberek. Ne az angolokat szidjuk, nézzünk magunkba, szégyelljük magunkat inkább, biztos rossz volt a pályázat, mi baja magának az angol emberekkel, fasiszta dolog a másikat szidni (nem viccelek, ez visszatérő elem volt a veszekedésben: hagyja már a fasiszta baromságait, nem az angolok tehetnek róla – ez nagyon megmaradt bennem). És egy többször is visszatérő gondolat a vitában: mégis, maga nem inkább Londonban menne meccsre, mint Párizsban? Teljesen igaza van az olimpia bizottságnak! Lényegtelen, apró jelenet volt, de valamit megértettem: a francia emberek egy részét úgy trenírozták az iskolákban, a médiumokban, talán otthon is, hogy – ahogy már írtam – azért olyan büszke ne legyen arra, hogy francia.

Hasonló élményem volt négy évvel később is. Szintén sport, szintén önostorozó tömeg.

A francia focicsapat világbajnoki pótselejtezőt játszott az írekkel. Két meccs volt, szombaton Dublinban, ott a franciák nyertek. Aztán szerdán a visszavágó, Párizsban. Egy barátommal kimentünk. Stade de France, a késő őszi hideg ellenére is 80 ezer néző volt kint. Ha a francia csapat nem kap ki, kijut a világbajnokságra. A franciák elég rosszul játszottak, sokáig vezetett is az ellenfél. Ha az ellenfél még egy gólt rúg, a franciák kiesnek, ha a franciák rúgnak gólt, továbbjutnak. A végén – talán hosszabbítás is volt, de erre nem emlékszem, meg hát a történet szempontjából mindegy is – a franciák csak lőttek egy gólt. A korszak egyik legjobb focistája, Thierry Henry a gól előtt úgy ügyeskedett, hogy kézzel kicsit hozzáért a labdához, amit persze nem szabad tenni. A bíró nem vette észre, vagy nem akarta észre venni, mert félt ennyi szurkolótól, nem tudom, mindenesetre a gól gól lett és a franciák kijutottak a vébére.

Ami biztos: a szurkolóktól nem kellett volna félnie a bírónak. A Stade de France-tól a városba a magyar HÉV-nek megfelelő RER-en jöttünk vissza. A francia csapat, ugye, elérte a célját, jöhetne az ünneplés. De nem jött. A HÉV-szerelvényben egy magáról megfeledkezett szurkoló elkezdte énekelni a Marseillaise-t. És erre éktelen üvöltözés kezdődött. Hallgass! Minek örülsz? Nem látod, hogy játszottunk? Csaló csapat vagyunk! Énekeld el inkább az ír himnuszt, azok megérdemlik! Nem akarok túlozni: szinte meglincselték azt a baráti társaságot, aki ünnepelni akart, ráadásul a nemzeti himnusszal. A velünk szemben ülő két férfi, láthatóan egyébként értelmes emberek, nem kiabáltak. Õk csak egymásnak mondogatták: ahelyett hogy szégyellnék magukat, hogy így játszottunk, rögtön már a másik országot akarják megalázni. (Az íreket természetesen senki sem szidta.)

Lényegtelen, kicsi jelenet, azt is lehet mondani, hogy véletlen, hogy ebből nem lehet következtetést levonni. De azért elég élénken él bennem.

Ami az elmúlt években történt, arról viszont már sokat lehetett olvasni: a teljes tehetetlenség a migrációval és a terrorizmussal szemben, no-go zónák Párizs közepén, borzalmas közbiztonság, muszlim vezetésű éttermekből kidobott nők, Marseille elviselhetetlenné válása.

Meg az elmúlt napok. Egy francia börtönből helikopterrel meg tud szökni egy algériai bankrabló, akit csak az újságok végtelen diszkréciója miatt hívnak bankrablónak, mert valójában rendőrgyilkos is, de megúszta 25 év börtönnel. Meg tud szökni a gyilkos, pedig már korábban is megszökött, tehát tudhatták, mire számíthatnak. Ráadásul a börtönt figyelmeztették is, hogy valamire készül. Szerencsére a helikopteres szökést sokan láthatták (az Origón mi is mutattuk), ugyanis az egyik bűnöző a börtönben valahogy magánál tarthatta a mobiltelefonját, felvette és kitette a Facebookra. És mindez megtörténhet Franciaországban. Ahogy az is, hogy Franciaország a saját henteseit nem tudja megvédeni. Ugyanis agresszív vegetáriánusok hentesboltokat támadnak meg. És mivel a rendőrök valamiért politikailag korrektebbnek érzik a húsevés elutasítását a húsok árusításánál, nem csinálnak semmit. De ne csodálkozzunk. Ahol a bukott szocialista miniszterből elnökké választott Macron leválthatja a budapesti nagykövetet, mert elmondja az igazságot, mert nem akarja bégetni a kötelező mondatokat, mert Orbán Viktort dicséri, ott minden megtörténhet.

És persze most, ennyi év után, megpróbálják előrángatni a focit. A francia válogatott a múlt hétvégén megverte a nagyon gyenge argentin csapatot. Az újságokat pedig elöntötte az eufória. Az egyik napilap szalagcímében a meccsen szinte semmit nem csináló focistát fenségesnek nevezi, egy másnapi számban, amikor pedig már lett volna ideje az újságíróknak megnyugodniuk, a sok gólt kapott védelem egyik játékosát sztratoszferikusnak hívják. Most, hogy már ennyire kézzel fogható a baj, most már menekülnének a közösségi élményekhez.

A nemzeti identitás tudatos pusztítása után ezzel már elkéstek. Ezt a háborút már elvesztették.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére