Mit kéne tennem, hogy pofán basszon? – töprengett Bence, s egy zsíros maradékot, amit a szőrzetéből piszkált ki, rákent a tükörre. – Ha fellép a pulpitusra, s elkezd beszélni, szépen megvárom, amíg eljut a közepéig, amíg kicsit belemelegszik, majd fellépek mellé. Ez biztos idegesíteni fogja. Ez jó! Engem is idegesítene – húzta elégedett mosolyra a száját Tordai Bence, s a tükörre kent zsíros trutyiból elégedetten megformázott egy O1G-t.

A körülötte állókkal nem szükségszerű lökdösődni – töprengett tovább –, ha ők kikészülnek idegileg, abból nincs haszon. Amiből pedig nincs haszon, olyat nem teszünk ugyebár.

Szóval, ha elkezd beszélni, és eljutott a közepéig, akkor a szavába vágok. Ez megy. Ebben profi vagyok. Ezt eddig mindenki elismerte a szakmában. Olyat keresel, aki folyton a másik szavába vág? Hívd a Tordait! Ezt akár ki is írhatnám a honlapom fejlécére. Szóval a szavába vágok, és mutogatok az orra előtt. Emlékszem a Horváth Jóskára a suliban – aki Tüdőnek becéztünk, mert a nagyszünetben mindig kapkodva tüdőzte a Szimfóniát a harmadik emeleti klotyón –, az ettől mindig tök ideges lett, és egyszer nyakon vágott.

Bár ez a Tarlósnál kevés lenne – vakargatta egy újonnan felfedezett pattanását Tordai Bence, s a szája lefittyedt –, ő mégiscsak felnőtt ember, és láthatóan túlságosan polgári nevelést kapott. Úriember tempó. Az ilyennek ez kevés.

Rá kell tennem egy lapáttal!

Mi lenne, ha úgy tennék, mintha már befejeztem volna a cirkuszt, ő megnyugodva elfordul, és hirtelen a nyakába lihegnék? Ez piszok dühítő lehet. Esetleg lehetne azt is, hogy túlságosan közel megyek hozzá, egész az orra elé állok, s amikor azt mondom, hogy „Diktatúra van!”, a t-betűnél kicsit köpnék, mintegy véletlenül.

Ez nem rossz – nyalogatta le az ujjáról a maradékot Tordai Bence –, esetleg négyszer-ötször is elismételhetném, hogy diktatúra van, úgy több alkalmam lenne stikában köpködni.

De húzgálhatnám a nyakkendőjét is, a lábára is léphetnék, sunyin belerúghatnék a bokájába, ezt is, mintegy véletlenül, vagy miközben kikéri magának ezt a viselkedést – ó, ezek a polgárok olyan nevetségesek ezekkel a merev, és begyöpösödött udvariassági meg tiszteletmániájukkal –, a fülembe túrnék, s az onnan kikapart izét beletörölhetném a zakójába. Mondjuk ott elől, a mellrésznél.

Talán leken végre egy pofont.

S akkor címlapfotó és vastag betűs fejléc: „Tarlós megütötte Tordai Bencét!”

Bárcsak! Életem legszebb napja lenne.