– Nahát, ki van itt! Nézzenek oda! Szedressy úr!

Az író valósággal hátrahőkölt. Idősebb úr álldogált előtte, huncut, kék szemei vidáman csillogtak, mellette fekete ruhás kamaszlány, tetovált kézzel, unott tekintettel. Az idősebb úr kitárta karjait, és ropogósan, jól megszorongatva átölelte az írót.

– Jöjjön ide, Szedressy úr! Eszem a szívét! Maga a legkedvesebb íróm! A legjobb író ebben az országban! Imádjuk ám!

Az író kibontakozott a váratlan ölelésből, sután megigazgatta öltözetét. Halkan maga elé motyogott:

– Szenvedő Lajos. Nem Szedressy. Az a táncdalénekes.

Az idősebb úr hahotázva legyintett.

– Nem tesz az semmit, kérem! A név soha nem a fontos, hanem az írás… Hallja, hogy maga milyen fantasztikusan ír! Én is ugyanezeket gondolom ám, de nem tudom így megfogalmazni. Pedig főmérnök vagyok, negyven éve emberek között élek, alkotok, ismerem a magyar lélek minden rezdülését. Kérem, én észreveszem ám a tehetséget, és maga tehetséges, nagyon tehetséges. Hány könyvet is írt már, Szenvedő úr?

– Nyolcat.

– Mondom én, mondom én. Nagyon tehetséges.

A lelkes úr a kamaszlányhoz fordult, aki egy pillanatra abbahagyta cipőtalpának ütemes csoszogtatását a Teréz körút flaszterjén.

– Tudod, kisunokám, Szenvedő úr nemcsak káprázatos író, de tévésztár is. Mindig szerda este kilenckor látható a televízióban. Nagyanyáddal egyik ámulatból a másikba esünk, hogy a Szenvedő úr milyen becsületes, milyen szókimondó ember. A mi pártunk szócsöve! És tudod, ebben az a legjobb, hogy csak bekapcsolod a tévét, és mindig, vagy mondjuk úgy, általában, ott van. Elmondja az igazságot, beolvas a szemétládáknak. Köszönjük, drága uram, köszönjük! Egy egész nemzet, a magyarság köszöni önnek!

Az író egyszerre azon kapta magát, hogy az idősebb úr a kezét rázza, az indokoltnál és a szokásosnál jóval hosszabban.

– Mert valamit tenni kell – emelte fel ujját az úr, és az író nem tudta eldönteni, hozzá, a kisunokához vagy önmagához beszél feddő módon. – Így, ahogy megy, nem mehet tovább. Rossz a kommunikáció. És bár minden jó alapvetően, de közben sok rossz is van.

– Igen – vette közbe eltűnődve az író.

– Maga mindenkit ismer, Szedressykém – váltott vissza a táncdalénekesre a lelkes úr. – Hát, miért nem tesznek már végre valamit? És maga? Hiába okos, hiába az ország legjobb írója, elég a hallgatásból! Ne totojázzanak már annyit! Majd amikor vége, amikor elmegy a hajó, majd amikor a férgek újra belül vannak az almában, jusson eszébe, hogy én megmondtam!

Felemelte jobb kezét, pecsétgyűrűje megcsillant a napfényben. Nagy robajjal a négyes-hatos villamos húzott el a hátuk mögött.

– Most emlékeztünk Trianon századik évfordulójára – szólt az úr, és könnyek csillantak meg a szemében. – A mocskos franciák, azok. Meg a többi rohadék. Kérem, egyszer üljünk le egy fröccsre, elmesélem családi hányattatásinkat. Abból novellát kell írnia, mit novellát, regényt, édes úr. Maga olyat még nem hallott. Megírhatnám én is, de egyszerű mérnökember vagyok, hol vagyok én a maga káprázatos tudásához, tehetségéhez. De amióta az eszemet tudom, tenni akarok a hazámért. Nekem a magyarság ügye mindenek előtt áll! Az elszakított nemzetrészeké, az itthoni csonka rész bús maradéka is. Mindenki! Mondja meg igaz lelkére, drága uram, mit tegyek? Hogyan tudnék segíteni?

Az úr enyhén megtántorodott, szemmel láthatóan a sírás kerülgette. Csend támadt. És akkor az író megszólalt.

– Nézze, ha valóban segíteni akar, holnap indulok Erdélybe, Parajdon van egy árvaház, most gyűjtjük az adományokat. Ha megbízik bennem, adjon néhány ezer forintot, jó helyre kerül. Vagy adhatok számlaszámot, utalással is eljuttathatja az adományát.

– Izé – mondta az úr, miközben kitörölte szeme sarkából az utolsó könnycseppeket. – Most nincs nálam pénz. De a kisunokám majd megnézi az interneten a pontos címet. Utalunk, amint lehet.

Újra csend támadt. A körúton jöttek-mentek az emberek, akinek nem akadt sietős dolga, valósággal andalgott. Hiába, az indián nyár. Lágy szellő kavarta fel a sárga és rozsdaszínű faleveleket.

– Vagy itt van egy másik lehetőség, ha valóban tenni akar a hazájáért – folytatta az író. – Ugye, hallott már Szekrényessy Eduárdról?

– A kortárs író? Hát, persze! Ő is velünk van, olvastam róla a párt lapjában.

– Nos, Szekrényessy Eduárd eltűnt egy időre, mert nagyregényt írt. Én már olvastam, minden ízében remekmű. Mondhatnám, csak a legnagyobbakkal említhető egy lapon. Csakhogy Magyarországon élünk, és ezt a könyvet nem fogják kitenni a Libri kirakatába, nem reklámozzák a celebek. Az irodalomtörténészek és kritikusok egy része pontosan tudja, milyen veszélyes, ha a könyvben képviselt értékek szellemként kiszabadulnak a palackból, így aztán agyonhallgatják. Arra kérem, hogy ha valóban tenni akar valamit a hazájáért, vegye meg Szekrényessy könyvét! Nem pusztán a közös értékek miatt, hanem önmagáért, az értéke, a nagyszerűsége miatt. Csak 3500 forint, ha jól emlékszem.

– Jó, megveszem majd, ha legközelebb könyvesboltban járok – mondta az idősebb úr, és furcsán megvillantak a szemei.

Sietősen elbúcsúztak egymástól, az író elindult a Nyugati felé. A kisunoka unottan odaszólt nagyapjának:

– De hiszen te nem is jársz könyvesboltba! Mikor veszed meg azt a könyvet?

Az idősebb úr már csak a foga között sziszegte a választ:

– Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak… 3500 forint. Persze, hogy hízzon belőle a szerző és a kiadó is. Van ezeknek pénzük, csak játsszák az eszüket. Ez a Szedressy is… micsoda felfuvalkodott, ellenszenves alak. Mindig mondtam nagyanyádnak, hogy írni nem tud, a tévében is ócska, hiteltelen. Nem is értem, miért rajonganak érte az emberek. Nagyképű, láttad, milyen magas lóról beszélt velem. Pontosan ilyennek képzeltem.

Lassan elindultak az Oktogon felé. Az indián nyár lassan véget ér. Nyár után mindig ősz jön, azután pedig sötét napok, hideg tél. Az csak illúzió, hogy az évszakok járása megváltozik, valójában a természet örök törvényeit emberi szándék nem írhatja felül.