1956 október 23-án éppen harmincéves volt. Én akkor még nem éltem. A belvárosban tanított, a Szemere utcában. Tanítás után indult hazafelé, várta a család és néhány rokon egy kis születésnapi köszöntésre. Egy teherautó fékezett mellette az utcán, melynek platójáról 15-17 éves fiúk csapata integetett feléje. Korábbi tanítványai.  

- Tanárnő, tüntetni megyünk a Parlamenthez, jöjjön velünk! – mondták kipirult arccal és nyújtották a kezüket, hogy felsegítsék a kocsira. Édesanyám mondta nekik, hogy nem mehet velük, mert otthon várják a vendégek. - Nagyon vigyázzatok magatokra! – köszönt el tőlünk, és aggodalommal szívében indult tovább. Kamaszlányként élt át a világháborút. Tudta, milyen a fegyverropogás, a tankok dübörgése, a bombázók zúgása, a halottak látványa az utcán.

Aztán hallotta a híreket, mi történt a Kossuth téren.

A tanítványainak nem esett baja. Később azonban, a megtorlás idején bíróság elé állították őket pusztán azért, mert ott voltak a tüntetéseken, táblákat vittek, röplapokat osztottak, zászlót lengettek a forradalom napjaiban. Õk harcokban nem vettek részt. Halálbüntetés nem várt rájuk, de néhány év börtön igen. Épp elég ahhoz, hogy egy fiatal élete derékba törjön.

Anyám jelentkezett tanúnak a perükben, mint volt tanáruk. Sikerült elintézni, hogy beidézzék. Nagymamám, aki elkísérte a tárgyalásra, elmesélte, hogy szenvedélyes védőbeszédet tartott, amelyben szabályosan leteremtette az ügyészt és kérdőre vonta, hogy mi lesz ebből az országból, ha börtönbe zárjuk a gyerekeinket, akik nem tettek semmi törvénybe ütközőt, akik tisztességgel tanultak és becsületes felnőttként építenék a szocializmust. Mindenki azt hitte, ő is börtönben végzi. Szerencséje volt, egy tisztességes bíró tárgyalta az ügyet. Mindegyik tanítványát felmentették.

Dicsőség a hősöknek!