Hiába, ilyen az emberi természet. Odébb teszed a határvonalat, és már azt hágják át.

Előfordult, hogy a ház jegyzőjének kezéből kitépték Tisza István miniszterelnöknek a napirend megváltoztatására irányuló indítványát, székeket borítottak fel, ordibáltak, a házelnököt pedig megfenyegették.

1904-ben odáig súlyosbodott a helyzet, hogy december 13-án az ellenzék szétverte az ülésterem berendezését. És még itt sem állt meg az obstrukció.

1912-ben egy bizonyos Kovács Gyula nevű ellenzéki képviselő – akit korábban pár napra már kitiltottak az épületből – a padsorok között rohanva háromszor is rálőtt a házelnökre. (A golyónyomok ma is megtalálhatók a faburkolatban.)

Nem talált. Tisza az esetet követően folytatta az aznapi ülést.

Ez tévedés. Mindenkinek vannak hagyományai. Kérdés, hogy mi az a hagyomány, és mi az az örökség, amit valaki ápol.

Jakab Péter is rendelkezik hagyományokkal. Ő is követ egy tradíciót. Hisz a tömeghergelésnek ez a módja nem újdonság. Ez a legfrissebb facebook posztja:

„Engem nem lehet elnémítani! Ha a mikrofonom kikapcsolod, bekapcsolok valami mást. Remegjen a bajusz, Kövér elvtárs! Fizessenek meg a tolvajok! Jólétet minden magyarnak!”

„Fizessenek meg a tolvajok! Jólétet minden magyarnak!” Én úgy vélem, ez a szólam még nem tökéletes. Biztos van egy réteg, akinek ez bonyolult, áttételes, és töprengeni kell rajta. Szerintem ez a jelszó lenne az igazi:

„A fizetés legyen több, nem pediglen kevesebb!”

És a legjobb, hogy az ilyenhez semmiféle bizonyítás nem szükségeltetik. Elég, ha rábökünk valakire: Kulák! Vedd el tőle!

Erre a fajta szemléletmódra manapság fel lehet húzni valamit. Folyik a brand építés. A politikai suttyóság is egy márka. Eladható, követőket lehet vele szerezni. Nem sokat, mert a többség ettől iszonyodik, de annyit igen, hogy meg lehessen belőle élni.

Tibi atya, a nemzet kocsmárosa is vélhetően valami ilyesmire készül, ugyanis erről a kérdésről így nyilatkozik:

„Jakab Péterre 10 milliós bírságot szabott ki a szelektív snowflake-szindrómában szenvedő Kövér László, amiért a képviselő a „ficsúr” szóval illette kormánypárti képviselőtársait.

Újfent remélem, hogy a büntetést közösségi adakozással sikerül összedobnunk, hogy megmutassuk, az országgyűlés nem Kövér László széfszpésze. Jakab Péter jelensége ebben a tekintetben másodlagos, a szólásszabadsága az elsődleges – ez pedig nem szimpátia függvénye. Jakab Péter ki- és beszólásait nem a házelnök feladata megítélni, hanem a választóké. Dicsértessék!”

Nos, úgy vélem, az igazi lázadó nem csak ficsúrozik, hanem pukizik és büfizik. Az igazi lázadótól, ha elveszik a mikrofont, a gatyáját még letolhatja. Free fikatúrás.

Tibi atya nem érti, hogy az élet, és a parlament nem kocsma. A parlamentben nem büfögünk.

Amit a Jakab – meg ő is – képvisel, az olyan, mint a divatban a szakadt nadrág. Ennek nem szabad teret engedni. Mindegy mit mond Jakab, de nem mindegy, hogy hogyan. A szólásszabadság nem vonatkozik a fingásra.

Mivel épp ráértem, az alábbit pötyögtem a kocsmáros posztja alá:

„Az igazi lázadótól, ha elveszik a mikrofont, a fikáját még mindig odakenheti a parlament karzatára. Free orrtúrás. Ha megválasztották, részegen is mehet és csörömpölhet az arany ászok üvegekkel is, amíg a házelnök beszél. Le az elnyomással!”

Mire a véleményszabadság harcosa, ezt válaszolta: „nagyon szívesen látlak személyesen is a krimómban, csak jelentkezz be, mielőtt jössz! A probléma csak az, hogy tényleg kocsmáros vagyok: ha ráhánysz az asztalomra, veled fogom letörölni.”

Vajon Jakab – ha tehetné – készítené-e a kötelet? Vajon élesztené-e a tüzet a mozdony kazánjában? Indítaná-e a vagonokat, kulákot, polgárt, gazdagot, szépet, műveltet begyűjteni?

A 19-es lumpen proli innen ismerszik. Előbb a nagyképű szövegelés az igazságról, ha abban veszít, jön a személyeskedés, majd, ha abban is, akkor az erőszak.

Nos, Kovács Gyulában, 1912-ben, legalább volt annyi tartás, hogy miután a három lövést leadta, negyedikként a maga fejéhez emelte a fegyvert.

A mai rendbontók és híveik vajon megtennék-e?