Döbbenet, hogy manapság az emberek mily kapitális ostobaságokkal töltik idejüket, mily szamárságokra pazarolnak energiát. Ahelyett, hogy értelmes célokat tűznének ki maguk elé. És most nem csak az ilyen primitív – ám korunkban szerfölött népszerű – hangzatos zöldségekre gondolok, mint például „Harc az emberi jogokért”, meg más efféle. Mert ezek, ugye – a művelt elme számára rögtön látszik –, felesleges dolgok. Az emberi jogokkal – mióta világ a világ – mindig visszaéltek. Csakis baj volt vele. A csőcselék tudatát nem különféle jogokkal kell összezavarni, hanem kordában kell tartani, s ha tör-zúz, közéje lőni. (A bűnözés meg szimpla vagonkérdés, csak korunkban nem jól közelítik meg a problémát.)

De van rosszabb is.

Egy volt iskolatársam, például mindenáron le akarja cserélni régi Audiját. Ez őneki fontos. Egy másik ismerősöm meg házra gyűjt.

Ismerek egy nyugdíjas adóellenőrt, az folyton utazik. Az a mániája. Ha lehet, minél messzebbre. Hogy aztán minél macerásabb legyen majd hazajönnie.

Megértő, ám kissé fölényes mosollyal szemlélem e köznapi elmék földhözragadt botorságait. E bárgyú hívságokat. Az embert igenis jellemzik vágyai!

Míg eme alantas, pőre délibábokat hallgatom, előttem egy mesés tartomány képe lebeg. Alul a kék Duna hömpölyög, távolban az Olt vize, s fenn, északon, a Kárpátok büszke karéja.

Én tudniillik – mióta az eszemet tudom – Szörényi bán szeretnék lenni.

Ezt sokan nem értik, sőt, olykor kissé furcsán néznek rám. De én nem alacsonyodom le az ő szintjükre. Nem magyarázkodok. Minek?

Utánanéztem, a Szörényi bánság 1524-ben szűnt meg, miután az utolsó bán, Kállay János, kénytelen volt feladni a területet.

Azóta a tisztség betöltetlen.

Volt egy másik követelésem, az a Lausitzi hercegséggel volt kapcsolatos – alsó és felső Lausitz –, de az én Józsi barátom leintett.

- Meg vagy te őrülve? - így a Józsi. - Lausitz légvonalban vagy ezer kilométerre van Szörény vártól. Az ember mindig válasszon reális álmokat.

- Lausitz! - csóválta a fejét, majd fogta a korsóját és hangos nyögéssel az asztalhoz telepedett. Szuszogott egy darabig, elnézegette a kocsma sarkában álló televíziót, melynek képernyőjén épp valami tüntetést mutogattak, hol sok különféle színű ember hadonászott, meg tárgyakat dobált más emberekre, majd megvonta a vállát, s legyintett.

- Jó, hogy nem a Trau és Zára közti kikötőket akarod onnan uralni – fordult ismét hozzám, s ujjával hirtelen vállamba bökött. - Elégedj te csak meg a Szörényi bánsággal, s maximum Bodony felé kacsingass.

Így a Józsi, az örök földön járó, ki mindössze a Vránai perjelségre áhítozik.

Francnak se kell Audi!

(A borítókép a szerző munkája.)