Újabb terrortámadásokat hajtottak végre egy nyugat-európai fővárosban. Most Párizs után Brüsszelben, mindössze pár nappal azután, hogy kézre kerítették Salah Abdeslamot, akit a párizsi terrortámadások főszervezőjeként tartanak számon. Az egészben az a legszomorúbb, hogy teljes ürességet érzek. Felkaptam a fejemet a hírre, de mégsem döbbentem meg. Nem ért akkora sokként, mint a franciaországi. Remélem, hogy velem van a baj.

A legnagyobb veszély az apátia

Nem szeretném elfogadni, hogy ez normális, hogy ez az európai emberek mindennapjainak a részévé vált. Pedig sok helyen hitegették az embereket, hogy nincs mitől tartani, Európa még mindig a béke szigete. Nem, Európa már nem a béke szigete. Lehet itt értelmetlen összehasonlításokról írni, hogy Afrikában mennyi terrortámadás történik, de nem érdekel senkit. Nem Afrikában élünk. Aztán lehet bagatellizálni a támadásokat, hogy sokkal többen halnak meg autóbaleset, mint terrortámadás által. Tényleg? Ki hitte volna.

Magyarország és a régió viszonylag szerencsés helyzetben van. A történelem rengeteg csapása ellenére megkímélt minket a nyugati világ egyik legnagyobb fenyegetésétől: a multikulturális társadalomtól és a terrorizmustól. A bevándorlási válsággal azonban mi is részesévé váltunk egy folyamatnak, amivel egyelőre sikerrel vettük fel a harcot. Érdekes, hogy a terrortámadások a népvándorlással párhuzamosan szaporodtak el a kontinensen. Erre mondanák mások, hogy véletlen egybeesés. Véletlenek azonban nincsenek.

Az Európai Unió tagállamaként egy közösséghez tartozunk, bármennyi hibája is legyen ennek a közösségnek. Ami Franciaországban, Belgiumban történik, az Magyarországot is érinti. Nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne körülöttünk. Nem dughatjuk a fejünket a homokba. Európa nem válhat csatatérré. Én pedig nem szeretnék apátiában élni.