Megy a libsi és adja a jogot.

Régi közhely: az emberek a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. A szabadság az ő szemükben valami olyasmit jelent, hogy nincs korlát. A nincs korlát egyenlő azzal, hogy nincs szabály és nincs számonkérés. Ha a liftben firkálásért nem sóz nyakon az apád vagy a házmester, a hülyegyerek firkálni fog. Főleg, ha látja, hogy a másik hülyegyerek is firkál, és semmi baja. Sőt, a harmadik hülyegyerek még azt is hiszi, hogy a firkálás maga az alapállapot. Mint amikor a plázázó megveszi a ronggyá tépett, szakadt és foszlányos farmert, s úgy tekint rá, mint alapállapotra. Mint normalitásra. Mint magára a minőségre. Holott nem kétszáz, de negyven évvel ezelőtt az építkezési melós restellt volna ilyet hordani, és égett volna az arca, ha a falu meglátja benne.

Ám ha egy lelkes házmester tarkón ver az első firkálás után, majd meggondolod.

Persze van egy szűk réteg, akinél a rend, a tartás, a méltóság fogalma valahonnét dereng, s ha nem is mindig tartja be, legalább célként lebeg a horizonton.

De a tömeg az mindig tömeg. A tömeg valójában egy gyerek. Ha géppuskát adsz a kezébe, lőni fog. Nyakon kell verni. A saját érdekében.

Megy a libsi, hozza a jogokat.

Meglátja a roncs kábítószerest, s nem veri nyakon, nem korlátozza. Veregeti a vállát és szónokol. Joga van! Joga van hozzá! Joga van megdögleni.

Megy a libsi, hozza a jogokat!

Ránéz a nőre. El van nyomva a polgári életforma, a gyerek meg a férje által, aki eltartja. Légy szabad! – mondja. – Ott a traktor! Pattanj fel, vezesd, zötykölődj, tedd tönkre a szervezeted. Jogod van hozzá!

Jön a libsi, hozza a jogot!

Az iskola elnyomó. Számonkér. Megkülönböztet. Rámutat valakire: Rossz tanuló! S rámutat a kiváltságosra: Ó a jó tanuló. Szegregál, megkülönböztet és listáz. Elnyom.

Holott születésénél fogva minden ember egyenlő.

Ez meg lett álmodva, le lett írva, ez egy eszme. Mi az, hogy a valóság szembemegy a nagybetűs eszmével? Mi az, hogy az ott értelmes, az meg ott tök hülye, és annyi esze sincs, hogy ha valamely élmény vagy tapasztalat sokadjára esik meg vele ugyanabban a helyzetben, akkor általánosítson?

Mert az általánosítás az életképesség alapfoka. Azt jelenti, következtetéseket vonunk le a valóságból. De a libsi ez ellen is harcol: Ne általánosítsunk! – mondja, s amikor a Zacskó utcában, a 12-es házszám kapujában tizenötödször rabolják ki és verik meg, ő tizenhatodjára is arra mászkál, mert az általánosítás bűn.

Hozzunk létre iskolát, melyben ilyen nincs! Ha a gyerek óra alatt legyet szeretne fogni a folyosón, ahhoz joga van. Miféle elvárás, hogy fizikaórán a padban kell ülni, s fizikát tanulni?

S lőn a Waldorf!

Jogod van tudatlannak és életképtelen hülyének lenni!

Jön a libsi, hozza a jogokat. Bontja a kerítést, a kereteket, a korlátokat.

Jogod van úgy beszélni, mint egy disznó. Jogod van szakadt, koszos ruhában járni. Jogod van!

Annyi már a jog és a szabadság, fene se érti miért élhetetlen lassan a világ.

Miért van, hogy az értékelhető irodalmi mű, az értékelhető festőművészet, az értékelhető színpadi darab, az értékelhető városkép, a szaporodó nemzet, a tudás és a minőség mind a korlátozó korok és országok sajátja?

Fene se érti…

A liberalizmus álmában meg szétesik a világ.

Ez miért lehet? – töpreng. – Talán adni kéne még itt-ott egy kis jogot és szabadságot. Mert ez a mostani még kevés.

Most is jön a libsi és hozza a jogokat.

Az ellenzék hónapokig azzal volt elfoglalva, azzal manipulálta a közvéleményt, hogy hajléktalanok haltak meg kihűlés és fagyhalál miatt. Most, hogy törvény tiltja az életvitelszerű közterületen való tartózkodást – többek közt azért is, hogy a kihűléses és a megfagyásos halál ne következzen be –, a baloldal ismét felemeli a táblát, melyre óriási betűkkel az van pingálva: Jogok!

És most tüntetnek. Hogy az emberi méltóság nevében egy embernek joga legyen az utcán megfagyni.