Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Már meg is van az új célpont: Alain Delon

Gábor László, az Origo főszerkesztője

2019.05.17. 15:38

Még alig hagyott alább az ostoba balliberális provokáció, hogy a nemzeti érzelmű Louis De Funes-ről ne legyen megemlékezés a párizsi Filmmúzeumban, megtalálták legújabb ellenségüket: Alain Delont.

A cannes-i fesztivál ugyanis életműdíjat ad vasárnap a valaha élt egyik legnagyobb európai színésznek. Ez ellen indult internetes aláírásgyűjtés, mondván, szerintük Alain Delon homofób, antiszemita, nőgyűlölő, rasszista és (persze a legsúlyosabb vád a macroni Franciaországban) Nemzeti Front-szimpatizáns. Egyes hírek szerint feminista amerikai mozgalmárok indították az aláírásgyűjtést.

A cannes-i fesztiváligazgató, Thierry Fremaux – legalábbis egyelőre – nem ijedt meg, azt mondta, hogy Delonnak joga van azt gondolni, amit gondol, és mindenképpen átadják az életműdíjat.

Érdemes megnéznünk, hogy mit is gondol Delon, amihez a fesztiváligazgató szerint joga van, és hogy mi az igazi baj vele. Nézzük meg a vádpontokat és a valóságot!

Alain Delon egész életében jobboldali volt. Bevallottan az. Mindig is gaullistának mondta magát, és már 1974-ben nyíltan támogatta a jobboldali elnökjelöltet. És Giscard után Chiracot, Sarkozyt, legutóbb Fillont. Ez a baloldali francia filmes világban önmagában bűn. Ráadásul ezt az elfogadhatatlan viselkedést még azzal is tetézte, hogy a nyolcvanas években arról beszélt egy interjúban, hogy van, ami tetszik nekik a Nemzeti Front (Jean-Marie Le Pen) programjában, és van, ami nem. Azaz balszerencséjére nem arról beszélt, hogy minden Nemzeti Front-szavazót azon nyomban börtönbe kell zárni és a vezetőit kivégezni, hanem megengedő hangnemben nyilatkozott róluk. Legalább 30 éve volt mindez – azóta gyűlöli leplezetlenül a baloldal Delont Franciaországban. Azóta tudják legálisan, hivatalosan gyűlölni az egyik legnagyobb színészüket. Nem gyűlölték persze kevésbé, amikor a szocialista (és a kommunistákkal később hatalomra kerülő) Francois Mitterrand-nal szemben a jobboldali Giscard d’Estaing mellé állt 1981-ben, csak hivatalosan akkor még nem lehetett belekötni Delonba. Elvégre demokrácia van Franciaországban, mindenki azt támogat, akit akar. Elvben.

Nézzük akkor a vádpontokat – először azokat, amelyeknek van alapja. Igen, csakugyan arról beszélt egy interjúban, hogy ütött meg nőt – nincs normális ember, aki ezt helyeselné. (Relativizálni ostobaság mindenfajta hibát vagy bűnt, de nehéz nem megjegyezni, hogy a baloldal harcosai valahogy kevésbé hangosak, amikor arról van szó, hogyan alázzák vagy verik meg a muszlim bevándorlók a feleségüket.) És arról is lehetett olvasni, fia azt állította róla, hogy elfogadhatatlan módszerekkel nevelte.

De még többet vitatkoztak arról, hogy 2013-ban azt nyilatkozta, hogy „semmi bajom a melegekkel, akik együtt élnek, de számomra ez valahogy nem tűnik természetesnek.” Később úgy folytatta, hogy számára az a természetes, ha egy férfi nőnek udvarol, és nem az, ha egy férfi felcsíp egy másik férfit. Delon egyébként aztán a nyilatkozatáért bocsánatot kért. A cannes-i fesztiváligazgató így fogalmazott: Delon üldözése a politikai rendőrség megnyilvánulása. A Le Figaro egy hozzászólót idézve a Delon elleni háború szervezőiről így írt: ez maga a gondolatrendőrség.

Alain Delon a balliberális oldal leginkább idegesítő gondolatát a nyolcvanas évek végén fogalmazta meg. 1988-ban vagyunk, a francia elnökválasztás első fordulója előtt. Delon az egyik jobbközép elnökjelölt, a korábbi miniszterelnök, Raymond Barre mellé állt (később a másik jobbközép jelöltet, Chiracot támogatta). Raymond Barre felesége egyébként magyar volt, de persze ez nem tartozik történetünkhöz. Amikor Delon a francia köztelevízió (akkor Antenne 2, a mai France 2 elődje) műsorában Barre-ról beszélt, a műsorvezető Le Penről is kérdezgette, hiszen köztudott volt, hogy jóban voltak. Delon elmagyarázta, hogy miért a jobbközepet támogatja, de azt is, hogy abba kellene hagyni a szélsőjobboldalizást meg a riogatást. Hiszen ez is a jobboldal része, mondta, több millió francia ember szavaz rájuk, nem lehet ennyi ember véleményét semmibe venni. És itt érkeztünk el a lényeghez: a francia balliberális oldal legnagyobb félelméhez – a nemzeti jobboldal kiszabadul a karanténból és összefog majd egyszer velük a hagyományos jobboldal. Nyilvánvaló: 2017-ben csak úgy tudott nyerni Macron, hogy a konzervatív szavazók többsége rá szavazott. Persze, hogy ne így legyen, ehhez kellett volna a nemzeti jobboldalon egy tehetségesebb politikus, mint Marine Le Pen. Igaz, így is kapott 10 millió szavazatot, többet, mint a Nemzeti Front bármikor.

Az pedig nevetséges vád, hogy Delon antiszemita lenne. A francia történelem talán legjobban titkolt és elhallgatott szégyenfoltja a kollaboráció a második világháborúban és a zsidó emberek deportálása. Joseph Losey, a McCarthy-korszak elől Európába menekült rendező a hetvenes években filmet akart forgatni erről. Támogatót nem talált, végül Alain Delon segített. Ő lett a producere és a címszereplője az egyik legnagyobb francia filmek, a Klein úrnak. Annak idején Cannes-ban megbukott, de néhány hónappal később óriási mozisiker lett, három César-díjat kapott (a francia Oscart), ez lett 1977-ben a legjobb francia film, az amerikai Losey a legjobb francia rendező, a magyar Trauner Sándor pedig a legjobb francia díszlettervező. Ma meg persze általános vélemény, hogy remekmű – Delon életműdíjának átadása után is ezt fogják vetíteni. Ebben a filmben szerepel az a jelenet, ami korábban elképzelhetetlen lett volna francia filmben: amikor párizsi, városi buszokkal szállítják a téli biciklistadionba a zsidó embereket, egy asszony azt mondogatja félig magának, félig a szintén elhurcolt, mellette álló Delonnak: nem történhet velünk ugye semmi rossz, hiszen francia rendőrök vittek minket el, a francia rendőrök ugye nem csinálnak velünk ilyet? Tudjuk, csináltak. A francia szembenézés egyik legcsodálatosabb alkotása lett a Klein úr, Delon pénzével, kapcsolataival, szívszorító játékával.

Az elmúlt harminc évben a francia közvélemény egy részével azért lassan sikerült elhitetni, hogy nem is olyan jó színész Delon. Amikor arról beszélünk, hogy milyen nyomorult próbálkozás egy ilyen nagy színész életműdíja ellen harcolni, ne feledjünk azért néhány filmcímet. Rocco és fivérei, A párduc, Napfogyatkozás, A medence, A vörös kör, Zsaru, Két férfi a városban, Borsalino vagy éppen az Új hullám. És azt se feledjük, hogy mi az, hogy Alain Delon. Szándékosan nem azt írom, hogy ki. Hiszen ő Franciaország jelképe. A hatvanas évektől kezdve legalább harminc éven át, ha bárkitől a világban azt kérdezték, mondjon tíz dolgot, ami Franciaországról eszébe jut, a műemlékek, a borok, az ételek, egy-egy ismertebb város vagy politikus mellett Alain Delon nevét biztosan mondta.

A kilencvenes években aztán tulajdonképpen kiszorult a filmvilágból, de újraindult színpadi karrierje. Életében először egy Luchino Visconti rendezte Shakespeare-kortárs tragédia főszerepét játszotta el, a Kár, hogy kurvát (Magyarországon jó húsz évvel később Cserhalmi György játszotta ezt a szerepet), a partnere Romy Schneider volt. A kétezres években kétszereplős darabokban szerepelt, egyszer volt szerelme, Mireille Darc, máskor meg a saját lánya volt a partnere. Hihetetlenül természetesen mozgott, élt a színpadon, ráadásul minden esetben valószínűtlenül sok szöveget mondott el hibátlan koncentrációval, megható átéléssel.

Három különböző előadásban láttam színpadon, kétségtelenül felejthetetlen élmény volt. Az egyiknek nagyjából ez volt a címe: Hullámvasút. Delon megismerkedik egy fiatal lánnyal egy bárban, először hagyományos gazdag férfi-fiatal, elcsábított lány szituációnak tűnik, az előadás későbbi részében azt hisszük, mintha már régóta a szeretője lenne, majd férj-feleség viszonynak tűnik, a végén persze kiderül, hogy a lánya. Állandóan változó viszonyok, állandó átalakulás – egy páratlan nagy színészt lehetett látni. Szombat délutáni előadás volt, a champs-elysées-i Marigny Színházban, főleg idősebb emberek voltak. Amikor meghajolt a tapsnál, a földszinten ülő emberek többsége varázsütésre az első sorokhoz rohant, elkezdték simogatni Delon lábát, nadrágját, cipőjét és azt kiabálták: köszönöm. Tényleg hátborzongató jelenet volt. Az emberek a saját múltjukat simogatták, fiatalságukat, szerelmeiket, meg persze a régi, hagyományos Franciaországot, az erős Franciaországot.

Később láttam A szív hídjai című Clint Eastwood-film színpadi változatában, húsz percig állva ünnepelték a végén, majd a lányával egy szintén szomorú darabban. Az az előadás úgy kezdődik, hogy szétnyílik a függöny, Delon háttal áll a nézőknek, zenét hallgat és vezényel. Majd fél perc után megfordul. Ekkor valamilyen elképzelhetetlen tapsvihar tört ki a színházban. A nézők kiabáltak, felugráltak – az előadás első percében! Delon egy ideig tartotta magát, próbált a szerepe szerint még vezényelgetni, majd egy idő után könnybe lábadt a szeme, Alain Delon lett, az idős színész és meghajolt. Hálás volt, hogy a balliberális médiumokban évtizedek óta ráokádott gyűlölettel szemben ezer ember (ezer néző) szeretetét élheti át. És hálásak voltak az emberek, hogy még itt van velük, hogy még szerethetik, hogy még láthatják. Gyorsan meg is jelentettek egy felmérést az egyik színpadi sorozata után, hogy a francia emberek mennyire utálják. Maradjon csak a karanténban. De hát ezekkel a hazugságokkal nem lehet az embereket (a nézőket) befolyásolni.

Ez nem megy. Nem lehet elvenni az emberektől a múltjukat, emlékeiket, márpedig Alain Delon egy ország múltját jelenti. Persze, 84 éve alatt tett olyasmit is, amit nem kellett volna, olyasmit meg főleg, ami miatt a politikai korrektség és a szórendőrség terrorja miatt ma már büntetés jár. De az emlékek akkor is maradnak, ez ellen egyetlen píszíkirály sem tud tenni semmit. A múlt, a gyökerek, az emlékek megmaradnak.

A 888.hu véleményrovatának szerzői: Bertha László, Falusi Vajk, Fűrész Gábor, GFG, Gábor László, H.I., Horváth Zsófia, Ifj. Lomnici Zoltán, Megadja Gábor, Pozsonyi Ádám, Szentesi Zöldi László, Vincze Viktor Attila.

 

OLVASTAD MÁR?

KOMMENTEK BETÖLTÉSE

A kiskorú svéd lányt megerőszakoló migráns nem érti, hogy miért illegális, amit tett

Azzal vádolnak egy magát 17 évesnek valló migránst Svédországban, hogy megerőszakolt egy kiskorú lányt. A migráns most azzal védekezik, hogy nem tudta, hogy Svédországban illegális a nemi erőszak, mivel ezt korábban senki sem mondta el neki. Közben kiderült, hogy az erőszakoló valójában nem 17 éves, hanem legalább 20.

A Soros-egyetem rektora szerint a magyar egy bűnös nép

A Soros-egyetem rektora szerint a magyar egy bűnös nép

Egy napra két sivalkodás már-már soknak is tűnhet. Először a CEU rektora egy osztrák lapban, majd Alex Soros hisztizett a CEU diplomaosztóján. Egy biztos: nemcsak a magyar kormánnyal van bajuk, hanem a magyar emberekkel is. Logikájuk meg szinte vetekszik a nácikéval.

Este 7:59

Este 7:59

Ezek voltak a mai nap legfontosabb történései.

Kongói migráns: Belgium gyarmatosított minket, ezért ha elérjük, olyan lesz, mintha hazatérnénk

Kongói migráns: Belgium gyarmatosított minket, ezért ha elérjük, olyan lesz, mintha hazatérnénk

Számosz hemzseg a migránsoktól, ezért a turisták is messze elkerülik az Égei-tengeren fekvő szigetet. A helyi lakosok és a migránsok is úgy érzik, cserben hagyták őket.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
A 888.hu a kényelmesebb böngészés érdekében cookie-kat használ. Adatvédelmi tájékoztató ELFOGADOM
Vissza az oldal tetejére