Röviden elmesélem a történetet, utána a szereplőket. A szélsőbaloldali párt elnöke kigúnyolt egy újságírót, mert az furcsa kiejtéssel beszélt. Délnyugati akcentussal. Ezután egy Macron-párti képviselőnő bejelentette, hogy törvényt akar elfogadtatni, hogy büntessék, ha valaki kigúnyolja azt, hogy a másik ember furcsa franciasággal beszél. A történet következő fázisa, hogy a képviselőnő ötletén is gúnyolódni kezdtek, erre csodák csodája, a képviselőnő meggondolta magát, egyenesen azt állítva, hogy mindez csak vicc volt, nem is akart ilyen törvényt. Rendkívül hihető: saját internetes oldalán megjelenteti a törvényjavaslatát, hivatalos formában el is küldi a Nemzetgyűlésnek, majd négy nap múlva, miután mindenki rajta nevetett, szánalmas magyarázattal visszavonja.

És most nézzük a szereplőket.

A gúnyolódó képviselő kevésbé érdekes. Jean-Luc Mélanchon a neve, a negyedik legerősebb francia párt elnöke, kommunista politikus. Igazi demagóg, aki ráadásul – úgy tűnik – csaló is, ezért tartottak nála házkutatást. A francia köztelevízió riporternője kérdezte erről a Nemzetgyűlés ülése után, amire Mélanchon úgy védekezett, hogy sértegetni kezdte a riporternőt. Azt mondta, hogy a kiejtése miatt nem érti a kérdését. Erre csapott le Macron képviselőnője és találta ki elmebeteg törvényjavaslatát.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy a politikai korrektség mögé bújt agresszív trükközés és hisztéria valójában mennyit árt. Mennyit árt mindig annak az ügynek, amire megpróbál rátelepedni. Amikor kiderült, hogy Mélanchon egy akcentussal beszélő riportert gúnyolt ki, minden normális ember azon a véleményen volt: Mélanchon egy visszataszító kommunista, aki egyenlőségről papol, de közben lop és ráadásul még ilyen primitíven is viselkedik egy újságíróval. Egy napig mindenki egyetértett: ez egy visszataszító viselkedés. És pont. Egy napig – a normalitás jegyében – a negatív főszereplő, teljes joggal, Mélanchon volt. Aztán egy nap múlva jött Macron díszképviselőnője, aki a demagóg Mélanchont még nagyobb demagógiával kezdte támadni, és ezután már senki sem az alapügyről beszélt, hanem a szemforgató reakcióról. És – szintén a normalitás jegyében – már a negatív főszereplő a képviselőnő lett. Megint kiderült: valójában mindig éppen a normalitás ellen harcol, a normalitásnak árt a politikai korrektség.

A képviselőnő neve Laetitia Avia, aki egyértelműen Macron kirakatembere. 33 éves, togói migránsok lánya, másodgenerációs bevándorló. Párizs egyik legrosszabb hírű elővárosában nőtt fel, később egyetemet végzett, és miután Macron szocialista gazdasági miniszterként megbukott, majd gyorsan mozgalmat alapított, Laetitia Avia csatlakozott a gazdag bankárhoz. Megérte, képviselő lett. És most már nyugodtan állíthatjuk: az egyik legnevetségesebb képviselő.

Na, de hogy lett Laetitia Avia Macron példaképként szolgáló, migráns képviselőnője?

Történt ugyanis, hogy Macron miniszterelnöke, a valóságban mondhatni legfeljebb szóvivői hatalommal rendelkező Edouard Philippe tavaly júliusban kormányprogramot hirdetett, és közben megnevezett egy példaképet is. Laetitia Aviát, aki – és itt elkezdődött a szokásos szónoklat – mélyről jött, saját erejéből ért el mindent, példamutató bevándorló, nézzék meg most már hova jutott, csodálatos migránsintegráció, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Mondjuk meg a pontos dátumot is, mert érdekes. Július 4-e volt, 2017-ben. A glória – fájdalom – fél napig ragyogott Laetitia Avia feje felett. A délutáni miniszterelnöki dicshimnusz után másnap reggel megjelent a Le Canard enchainé nevű szatirikus hetilap. Leláncolt Kacsa, nagyjából így lehetne fordítani és bár többé-kevésbé vicclap is, azért ne Farkasházy Tivadar Hócipőjét képzeljük magunk elé. Nem azért nem hasonlít a Hócipőre, mert nincs benne gyűlölködés, sőt, humoristák elmélkedéseit sem közlik benne Wagnerről. Hanem azért nem hasonlít a Hócipőre, mert ez egy valódi újság. Az első világháború elején alapították, a címét is onnét kapta, hogy Clemenceau újságjára (Szabad ember) utaltak, szándékuk szerint ironikusan. De nézzük, hogy mi volt 2017. július 5-én, mit írt aznap a Leláncolt Kacsa – az előző nap dicsőített képviselőnőről. Azt, hogy a mintaképviselő dührohamot kapott nemrégen egy taxiban, majd megharapta a taxisofőrt.

Laetitia Avia azért őrjöngött a taxiban, mert nem volt kártyaleolvasó. Közismert: a párizsi (sőt, általában a francia) taxikban többnyire nincs kártyaleolvasó. Ettől függetlenül veszekedni kezdett a taxissal, beleharapott a vállába, a taxis rendőrt hívott, majd a képviselőnő a rendőrt is fenyegetni kezdte. Később a képviselőnő feljelentést tett – állítólag – a taxis ellen, de azóta nem történt semmi. Semmilyen vizsgálat. Ha akkor egyáltalán fel is jelentette a sofőrt, később nyilvánvalóan visszavont mindent.

Most viszont eljött az ideje. Az egyébként primitív és agresszív kommunista pártelnök, Mélanchon megjegyzése kapóra jött a képviselőnőnek, és négy napig megint végighaknizhatta a francia médiumokat. Megint érdekes lett.

Mindenki tudta, hogy baromság a törvényjavaslata, de azért foglalkoztak vele. Kimondva-kimondatlanul természetesen nyilvánvaló volt, hogy nem azért aggódott Laetitia Avia, hogy esetleg kigúnyolják a délnyugati tájszólással beszélő franciákat. A riporternő toulouse-i volt. Tudni kell, hogy Toulouse eléggé gazdag francia város, Franciaországban nehéz megalázni valakit azzal, hogy szembesítik: ő toulouse-i. Semmilyen negatív konnotációja nincs, sőt. Nagyon is sőt. (Más lett volna a helyzet, ha mondjuk egy, a szegény országrészről származó, lens-i riporternőbe köt bele a sarokba szorított, szélsőbalos pártvezér.) De hát mindenki tudja, miről van szó. Hogy kik beszélnek kétségtelenül súlyos akcentussal. És hogy kiket akart védeni a törvénnyel a togói származású képviselőnő. A párizsi no-go zónák lakóit, az első, de sokszor még a harmadik generációs migránsok francia beszédét ugyanis alig lehet érteni. Ez a törvény őket védte volna. Macron képviselőnője mégis miért foglalkozna egy alapvetően jobboldali és gazdag francia várossal?

Amikor egyre nevetségesebb helyzetbe került Laetitia Avia, jött a nagy trükk: ő csak viccelt. A politikai korrektség elmebajában, amikor lassan senkit és semmit nem hagynak a nevén nevezni, teljesen logikus volt, hogy valaki az akcentusos beszédet is meg fogja védeni. És ki más, mint egy olyan politikusnő, akit a bevándorlás jó példájaként állítottak Macronék az egész világ elé. Észrevette (vagy pártja elmagyarázta neki), hogy nevetségessé vált és kitalált egy még nevetségesebb magyarázatot. Nem is akart ilyen törvényt, ez csak tréfa volt.

Szánalmas.

Most az egyszer megijedtek a píszi hősei. De csak azért, mert ügyetlenül csinálta. Nem a francia köztévé jól fizetett, toulouse-i riporternőjét kellett volna apropónak választani. Ez túl átlátszó. Vagy inkább túl gyáva, túl óvatos. Ha Laetitia Avia saját, gyerekkori lakóhelyének nyelvezete védelmében követelt volna törvényt, Franciaország nagy része fülét-farkát behúzva helyesel és aláírásokat gyűjt, hogy a Nemzetgyűlés soron kívül fogadja el a példátlanul fontos törvényjavaslatot.

Persze, nem kétséges: lehet még ilyen törvény. A píszí katonái nem állnak meg. Ha csendre intik őket, nemsokára még hangosabban folytatják. Egészen májusig. Úgy érzem, hogy utána kicsit halkabbak lesznek…