Külső érdekek szolgálatában

Néhány nappal ezelőtt látott napvilágot a hír, hogy a belga hatóságok egy Katarral kapcsolatos korrupciós ügyben folytatott nyomozás során vették őrizetbe az Európai Parlament szocialista alelnökét, Eva Kailit. Az ügyészség szerint a közel-keleti ország jelentős pénzösszegekkel és értékes ajándékokkal próbálta lefizetni az uniós parlament több magas rangú tagját, akik közül viszont kiemelkedett Kaili, aki a Parlament 14 alelnökének egyike, és ezáltal az intézmény egyik legbefolyásosabb szereplője. Rajta kívül egyébként még három EP-hez köthető személyt vettek őrizetbe, akik jelenleg mindannyian jelenleg pénzmosás, korrupció és bűnszövetkezetben való részvétel vádjával vizsgálati fogságba lettek helyezve. Egy neve elhallgatását kérő igazságügyi forrás szerint a szocialista alelnököt a mentelmi jog sem tudja kihúzni ebből a helyzetből, miután arra nem lehet hivatkozni olyan esetben, amikor az EP valamely tagját tetten érték bűncselekmény elkövetése közben.

(Photo by Eric VIDAL / EUROPEAN PARLIAMENT / AFP)

Kaili esetében azt láthatjuk, hogy egy ország érdekében fogadott el kenőpénzt azért, hogy Katar országimázsát építse, ami egyébként lebukása után valószínűsíthetően kontraproduktív hatást fog elérni a közel-keleti állam megítélésében. A szocialista alelnök egyébként tagja volt annak a delegációnak, amelynek feladata az Európai Unió és az Arab-félsziget közötti kapcsolatok megerősítése volt. Ezért nem sokkal a labdarúgó-világbajnokság kezdete előtt Katarba utazott, majd a vb kezdete után nem sokkal a „munkavállalói jogok élharcosának” nevezte Katart, aminek valóságtartalma már akkor is gyanúsnak tűnt, hiszen a legtöbb statisztika szerint az építkezések során több ezer vendégmunkás veszítette életét.

Teljesen egyértelmű, hogy a futballkultúra nélküli ország, amely logisztikailag sem volt alkalmas arra, hogy megszervezze ezt a világeseményt (nyolcból hét stadiont a semmiből húztak fel a sivatag közepén az elmúlt tizenkét évben és oda vezető vasutat is ezidő alatt építették ki) és egyébként jelentős emberi jogi hiányosságokkal küzd, erőteljes lobbitevékenységgel és korrupcióval volt csak képes meggyőzni az európai döntéshozókat, hogy otthont adhasson a vb-nek. A legfőbb felelősség emiatt természetesen a FIFA-t terheli, ám ahogyan Eva Kaili esete is bizonyítja, Katar az Európai Unióban is talál szövetségeseket a saját érdekképviseletére.

Immár Bernard Cazeneuve volt francia miniszterelnök, Emma Bonino volt olasz külügyminiszter, Dimitris Avramopoulos volt európai migrációs biztos, Federica Mogherini az unió 2014–2019 közötti külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, valamint Cecilia Wikström volt EP-képviselő is a vádlottak között van.

Az Európai Parlament azonban nemcsak különböző államok, hanem transznacionális cégek lobbitevékenységének hálójában is vergődik, amit kellően mutat, hogy az elmúlt három évben az EP képviselők és lobbisták között csak a regisztrált találkozók száma eléri a közel harmincezret. Ezt a jelentésbeli rendszert 2019-ben épp azért vezették be, hogy jobban nyomon lehessen követni, hogy a lobbitevékenység miképp befolyásolja az uniós szakpolitikai döntéseket, ám ahogyan Kaili esete is rávilágít, ez a szám csak a jéghegy csúcsa lehet. Egy 2021-es kutatás pedig arra mutatott rá, hogy az EP képviselők egynegyede, vagyis a 705 képviselőből körülbelül 200 személy a képviselői fizetésén túl további eurómilliókat keres évente más „külső tevékenység” által. A leggyakoribb, hogy ezek a személyek valamilyen nemzeti vagy transznacionális cég igazgatótanácsában ülnek, ezáltal nem meglepő módon ezeknek a vállalatoknak az érdekében lobbiznak az EU-ban. Ki kell hangsúlyozni, hogy ezek a papíron bevallott, vagy bebizonyított számok, tehát a valóság még ennél is elképesztőbb lehet. Azt is érdekes megfigyelni egyébként, hogy a politikai és gazdasági érdekek összefonódását Nyugaton rendre lobbitevékenységnek hívják, míg például a közép-európai államok, kiváltképp Magyarország és Lengyelország esetében korrupciónak.

A felfelé bukás művészete

Azt is érdemes vizsgálat alá vetni, hogy az unió különböző meghatározó politikusai – persze a szavak szintjén túl – mennyire vetik meg valójában, amit a köznyelvben gyakran korrupciónak hívnak. Nos ebben az esetben, azt láthatjuk, hogy az utóbbi években Brüsszel szinte tökéletesre fejlesztette a felfelé bukás művészetét, aminek keretében olyan nemzetállami politikusok találtak menedékre jól fizető uniós pozíciókban, akik a saját hazájukban egyébként éppen korrupciós vádak miatt buktak meg.

Ursula von der Leyen esete talán a legfrissebb, aki legutóbb az Európai Bizottság elnökeként került korrupciós botrányba a Pfizer-vezérigazgatójával váltott eltűnt SMS-ek miatt, miután az EU 31 milliárd eurót fizetett a Pfizernek, amiről gyakorlatilag semmiféle dokumentáció nincs. Egészen „véletlenül” a túlárazott vakcinák szerződésének megkötése után Ursula von der Leyen férje hirtelen a Pfizer egyik partnercégének orvosigazgatója lett.

De nem ez volt az első gyanús eset von der Leyen körül, már német védelmi miniszterként is sűrűsödtek a korrupciós fellegek a feje fölött. Például az általa vezetett részlegnek 2019-ben sikerült egy gyakorlóhajót egy 4 milliárd forintnyi értékű euró helyett 51 milliárdért felújítania, majd 2019 januárja és júniusa között a német védelmi minisztérium 58 milliárd forintnak megfelelő összeget költött el külső szakértőkre és támogató szolgáltatásokra, ami majdnem akkora mértékű volt, mint amennyit a maradék 13 minisztérium összesen költött el.

(Photo by Odd ANDERSEN / AFP)

Majd ezt követően a parlamenti vizsgálóbizottság nyomozását szabotálta a védelmi minisztérium azáltal, hogy von der Leyen mobiltelefonjáról az ügyhöz kapcsolódó adatokat letörölték „biztonsági érvekre” hivatkozva.

A felsorolásból szintén nem lehet kihagyni von der Leyen elődjét, Jean-Claude Junckert sem, aki szintén hasonló módon cserélte el hazája képviseletét egy jólfizető brüsszeli állásra, miután 2013-ban belebukott abba, hogy a luxemburgi hírszerzés megdöbbentő túlkapások alkalmazása által hallgatta le az állampolgárokat és a királyi család tagjait is. Ezt követően, a Bizottság elnökeként az első napjai szintén nehezen kezdődtek, miután a LuxLeaks néven elhíresült botrány keretében kiderült, hogy a politikus miniszterelnöki évei alatt szervezetten játszott össze több mint háromszáz nagy nemzetközi vállalkozással, lényegében adócsalás érdekében (többek között az Ikea, a Skype, a Pepsi és a Disney is érintett volt). Junckernek hála a multinacionális cégek eredményesen bújhattak ki kötelezettségeik alól azon országokban, amelyekben tevékenységüket folytatták, miután többmilliárdos vagyonukat Luxemburgba menekíthették, ahol az adótételek „csak szimbolikusak”.

Az a korrupció, amiből mi kimaradunk

De lehetne említeni Guy Verhofstadtot is, aki szintén megbukott belga miniszterelnökként, ám ő már Brüsszelben keveredett korrupció-gyanús ügyletekbe, például 2018-ban az általa vezetett ALDE pártcsalád kapott közel 50 millió forintnak megfelelő támogatást nyolc multinacionális cégtől lobbitevékenységéért cserébe. De a 2019 májusában kiszivárogtatott az ún. Panama-iratok is arra világítottak rá, hogy egy offshore céget működtető cégcsoport, az Exmar igazgatóságában 2010 és 2016 évente több mint 20 millió forintnak megfelelő összeget keresett, szakmai tevékenységéért cserébe.

(Photo by Alexey Vitvitsky / Sputnik / Sputnik via AFP)

A német Petra Kammerevert szocialista, valamint Sabina Verheyen néppárti EP-képviselő esetében is okkal merült fel a korrupció gyanúja 2016-ban, akik úgy voltak egy audiovizuális uniós irányelv kidolgozói, hogy közben egy, az ügyben érintett német cégnél „másodállásban” dolgoztak. Az is érdekes egybeesés, hogy a ciprusi Stella Kyriakides egészségügyi biztos számláján a ciprusi számvevőszék szerint négymillió euró jelent meg 2021 júniusában, amit feltehetően a korábban már említett Pfizer-beszerzések túlárazott szerződéseiért érdemelhetett ki.

Brüsszel elkötelezett „korrupcióellenes” harca láttán nem lehet elmenni szó nélkül Laura Codruța Kövesi, az Európai Főügyészség vezetőjének tevékenysége mellett sem. Codruța Kövesi előbb Románia Legfőbb Ügyészeként tevékenykedett, majd 2013 és 2018 között a Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóság (DNA) főügyésze volt, ám aztán kiderült, hogy az általa kezdeményezett eljárások sokszor politikailag motivált boszorkányüldözések voltak. A román politika élet más jelentős szereplői ellen is valóságos hajtóvadászat indult, a vádiratokat tömegesen gyártotta a DNA vezetése alatt, ám miután a vádak sok esetben megalapozatlanok voltak, ezért gyakran el is buktak a bíróság előtt. Ez már a DNA ellenőrzését végző romániai szervek figyelmét is felkeltette, ami odáig fajult, hogy maga Codruţa Kövesi ellen is eljárás folyt, s bár őt végül felmentették, egyik beosztottját, Mircea Negulescut 2020 júliusának végén letartóztatták. A Negulescut ért vádak szerint több esetben is megfélemlítéssel vagy vádalkuval próbálta hamis tanúzásra rávenni az általa vizsgált korrupciós ügyek szereplőit, ezáltal újabb ügyekhez kreálva „bizonyítékokat”. 2019 októberében azonban Codruța Kövesi is felfelé bukott, és az újonnan megalapított Európai Főügyészség vezetője lett, amiben egyébként – az uniós vezető tisztségviselők kiválasztásához hasonlóan – nem az alkalmassága volt a döntő tényező. Nem meglepő módon a Magyarországról politikailag motivált, lejárató jelentést író Judith Sargentini kardoskodott a román jelölt mellett, aminek kapcsán egy, a neve elhallgatását kérő és a tárgyaláson részt vevő politikus az alábbi módon nyilatkozott a Mediafax román hírügynökségnek:

A fentiek tükrében tehát okkal merül fel, hogy a „jogállamiság és a korrupcióellenesség” brüsszeli őreinek először talán saját házuk tájékán illene söprögetniük, addig pedig Eva Kaili esete kapcsán a felháborodásukat is csak színházi jellegűnek lehet titulálni. Már csak a Parlament és a Bizottság tagjain keresztül is oly módon behálózzák a különböző lobbiérdekek az uniót, hogy elkerülhetetlenné vált a politikai és gazdasági érdekek összefonódása, valamint ezeknek képviselete. Ideje lenne felismerni, hogy talán ez a jelenség is hozzájárul ahhoz, hogy az EU képtelen a saját érdekeit érvényesíteni, és a stratégiai autonómia hiányának nem a „renitenskedő” tagállamok, hanem a különböző államokat és transznacionális cégeket képviselő brüsszeli bürokraták az okai.