Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Ki gondolná, hogy még mennyi ravaszság van ám a "politikailag korrekt" világban!

Sümeghi Lóránt

2019.02.09. 11:00

A balliberálisok új harcmûvészete a másként gondolkodók ellen.

Január elején jelent meg Michel Houellebecq legújabb regénye. A hetedik. Négy-öt évente ír egy új könyvet, és már a második  – nyugodtan mondhatjuk – világsiker volt. Aztán jön a harmadik regénye. 2001-ben vagyunk, egy erős szocialista kormány irányítja Franciaországot, Lionel Jospin a miniszterelnök, a kormányában kommunisták is vannak. Mondhatni, a regény remekmű. Néhány hibát azért elkövet Houellebecq: az első mindjárt, hogy nem tiszteli 1968 szellemét. A második, hogy szakít a politikailag korrekt beszéddel, ami még a bátornak tartott francia irodalomban is kötelező.

(Ezzel a regénnyel szinte egy napon jelent meg egy Catherine Millet nevű művészettörténész önéletrajzi könyve, amelyben szexuális kalandjait írja le, páratlanul naturálisan. Rengetegen megvették, de még a baloldal is bírálni kezdte, mondván, ez a nyers őszinteség méltatlan egy tudósnőhöz. Catherine Millet megijedt és gyorsan megírta a folytatását, az érzelmi életéről. Senki nem volt rá kíváncsi, viszont a kritikusok dicsérték, hiszen a szerzőnő elhagyta saját hangját, elhagyta a politikai inkorrekt beszédet. Megjavult. Visszabocsátást nyert.)

Houellebecq harmadik hibája, hogy enyhén szólva nem a francia embereket hibáztatja, hogy miért nem tesznek gesztusokat a muszlimok felé, hogy azok jobban érezzék magukat Franciaországban. A negyedik, hogy (egyes) muszlimokat terroristának ábrázol, mégpedig a világra veszélyes terroristának. Muszlimok, akik az egész keresztény-zsidó kultúrkör, az európai világ ellen háborúra készülnek.

A könyv megjelent, A csúcson volt a címe és nekiugrott azonnal a balliberális kulturális világ. Igaz, ezzel iszonyatos reklámot csináltak a könyvnek, mert nem mulasztották el megírni, hogy pornográf jelenetek is vannak benne. Egészen két hétig tartott a támadás, ha jól emlékszem, talán éppen a Le Monde kezdett már azon elmélkedni, hogy vajon mikor fog a Nemzetgyűlés (az akkor baloldali többségű francia parlament) foglalkozni ezzel a botránnyal. Mikor büntetik meg végre ezt az eltévelyedőt?

Fájdalom, két hét után abba kellett hagyni a cirkuszt. Egészen pontosan tizenöt nap után. Nagyon egyszerű oka volt. Houellebecq regénye 2001. augusztus 27-én jelent meg. Eltelt tizenöt nap, és jött bizony szeptember 11., muszlim terroristák, World Trade Center, több ezer halott. És a páriából vátesz lett.

Mivel negyedik, ötödik és hatodik regénye is példátlan sikert aratott, a francia baloldal egy elég ravasz taktikát választott: a francia irodalmi világ (ami még a  magyarénál is jóval politikával átitatottabb) ‎egyszerűen varázsütésre elfeledkezett arról, hogy a legnagyobb élő francia író jobboldali. Pedig hatodik könyve egyenesen arról szól, hogy a közeljövőben a muszlimok átveszik Franciaország irányítását, és a francia értelmiség ezt tűri. Ha egy ilyen népszerű író jobboldali, akkor bírálni már értelmetlen, inkább le kell tagadni a politikai véleményét. Õ maga ritkán ad interjút, de akkor fontos dolgokat mond. És mégis: nehéz lenne azt állítani, hogy mondjuk példátlanul kemény Brüsszel-bírálata eljutott az olvasókhoz, a nézőkhöz, mert inkább hallgattak róla.

Az elmúlt időben egyedül az ultrabaloldali Les Inrockuptibles nevű hetilap támadta, mert felháborodtak azon, hogy Houellebecq egy szerintük szélsőjobboldali hetilapnak merészelt interjút adni, és eljutottak odáig, hogy "Úristen, mi van, ha ez az ember egyenesen Marine Le Penre szavaz?" Alattomosan egyébként a cikkben nem írták le Marine Le Pen keresztnevét, csak Le Pennek írták, értsék csak ezen a gyanútlan olvasók, hogy Houellebecq akár az öreg Le Penre is szavazna, aki elfogadhatatlan politikus volt, hiszen Algériában személyesen kínzott foglyokat és tagadta a holokausztot. De a lánya, Marine Le Pen egy átlagos radikális jobboldali politikus – pillanatnyilag Franciaország legerősebb pártjának a vezetője. Az pedig a klasszikus baloldali minősítgetés példája, hogy pofátlanul szélsőjobboldalizzák azt a hetilapot, ahol az interjú megjelent. Ugyanis ez egyszerűen hazugság – sőt, a 2017-es francia kampányban egyértelműen a konzervatív Francois Fillont támogatták, viszont kifejezetten sértő dolgokat írtak Marine Le Penről. A Les valeurs actuelles, mert erről a lapról van szó, az elmúlt évek legjobban fejlődő francia politikai magazinja, példátlanul gazdag kulturális fejezetekkel, nagyon jó politikai elemzésekkel. Ez volt az az egyetlen európai újság, amelynek Donald Trump a kampánya idején, 2016-ban interjút adott.

E rövid, mintegy zárójeles gondolat után térjünk vissza Houellebecq-re. A fenti példától eltekintve, amikor egy ultrabaloldali magazin dührohamot kapott, hogy konzervatív magazin riválisával szóba áll a nagy író, a balliberális kulturális élet megpróbálja elhallgatni, hogy ő jobboldali.

Vannak még nagy művészek, akiknél szintén az a balliberális kulturális világ taktikája, hogy megpróbálják nem tudomásul venni politikai nézetüket. Természetesen ez általában így lenne normális, mármint, hogy mi köze a politikának a művészethez – csakhogy a deklaráltan baloldali nagy művészeket éjjel-nappal politikáról beszéltetik a televíziók, az újságok.

Kizárólag persze olyan jobboldali művészek politikai véleményét próbálják nem tudomásul venni, akiket már nem lehet visszagyömöszölni a palackba. Olyan zsenik, hogy a közönség úgyis kiköveteli a jelenlétüket. Nincs az a normális baloldali zenerajongó, akit érdekel, hogy Valerij Gergijev mennyire helyeselte Putyin döntéseit a Krím félszigeten, ha arra gondol: az ő vezényletével hallgathat, nézhet meg mondjuk egy Muszorgszkij-operát. De Anna Netrobkót is varázsütésre elfelejtik politikáról kérdezgetni, amióta kiderült: nem azt gondolja, mint a brüsszeli baloldal. Csak hát, szomorú, de elég jól énekel. A nagy francia színházrendező és író, Valere Novarina is csak dramaturgiai leleményeiről beszélhet. Ha meg megszólalnak, akkor – óvatosan, vagy inkább gyáván – megpróbálják hitelteleníteni őket. Zsenik, persze, hogy zsenik, de hát minden zseni kicsit flúgos is. Ezt próbálják sugallni, ha mégis megszólalnak.

Igen, ez egy új harcmodor. A legnagyobbak ellen, akiket már nem lehet karanténba zárni. Minél kevesebben figyeljenek arra, hogy mit mondanak.

De vannak, akiket ki is tudnak rekeszteni. Akikről még időben, még nemzetközi karrierjük elején derül ki, hogy bizony nem a kötelező balliberális értékrendet vallják. Vidnyánszky Attiláról rajongó írások jelentek meg Franciaországban, rajongtak A szarvassá változott fiúért, fesztiválokon ünnepelték, tanítani hívták Strasbourgba, francia diákokat küldtek hozzá Magyarországra – aztán hopp! Kiderült a francia fesztiválszervezőknek vagy éppen színházvezetőknek, hogy egy konzervatív művészről van szó, és csodák csodája, azóta már nem hívják.

Vagy Alvis Hermanis. Lett színházrendező, meggyőződésem, az egyik legnagyobb élő művész. Alkotásaiban nehéz lenne bármilyen politikát találni. A Fekete tej című darabjánál kevesebb szebbet láttam. Semmi politika – csak szépség, csak emberi érzelmek. Hat tehén és gazdájuk története, és közben egy világ múlik el. Elkezdett rendezni a legnagyobb operaházakban, a berlini és bécsi Staatsopertől kezdve a salzburgi ünnepi játékokig. Évadnyitót rendezett a milánói Scalában is, a Pillangókisasszonyt szebben nehéz elképzelni, mint ahogy ő csinálta meg. Csakhogy egy német interjúban meggondolatlanul nyilatkozott. Azt hitte, hogy szabadon beszélhet, elmondhatja, hogy mit gondol a világról. És hát azt gondolta, hogy Angela Merkelnek nincs igaza, azt gondolta, hogy a migránsválság nagy baj, és azt is mondta, hogy nem szeretne egy ilyen hipokrita országban rendezni. Több sem kellett: következő rendezését már erősen megszervezetten kifütyülték Párizsban.

Szervezetten, ott voltam, láttam. Egy kupacban ülő, nem kifejezetten operarajongónak tűnő csoport. Operabarátok nyilván tökéletesen el tudják képzelni, hogyha egy előadásban a három főszereplő Jonas Kaufmann, Bryn Terfel és Sophie Koch, akkor van aztán ünneplés. Van, ha nem szerveznek ellene pfujolást. Hát ott szerveztek. A bevándorlásellenes rendezőt büntették így.

Alvis Hermanis előtt azóta minden nyugat-európai kaput bezártak. Nem hívják sehova. 2016-ban rendezett utoljára Nyugat-Európában. Ha kicsit szerencsésebb, és még öt világsiker van mögötte, akkor már nem lehetett volna kirekeszteni. Dolgozni akkor hagynák, csak arra vigyáznának, hogy a véleményét ne mondja el. Ha meg elmondja, akkor csak az a feladat, hogy érzékeltessék: nem kell őt komolyan venni.

Vagyis az új harcművészet mellett persze, hogy van még a régi is. Legalábbis egyelőre. Remélhetőleg májusban ez is meg fog változni.

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére