A világ, amely körbevesz bennünket, folyamatosan formálódik, változik és átalakul, és szinte természetszerűleg formálja a benne élő társadalmakat, civilizációkat is. Ezt teszi mai világunk is, amely napjainkra kitágult és szinte teljesen globálissá lett, és a megváltozó környezet igyekszik formálni, alakítani magukat a különböző világrészeket és vallásokat is. Ebben a folyamatban az egyes vallások, illetve földrészek ereje és szerepe, helyzete és adottságai nyilvánvalóan különböznek.

Mindezt látva és értékelve azt is megállapíthatjuk, hogy míg egyes vallások kevésbé dinamikusak, addig mások erősebbek, expanzívabbak, és hogy míg egyes világrészek hitükben jelentősen meggyengültek, és mára már nemcsak lélekben, hanem lélekszámban is fogyatkoznak, addig a világ más részei és az ott élő kultúrák, vallások – Babits szavaival – „nőnek az ég felé, testvér-népek közt, mint a fák”, és civilizációjuk a jövőben minden bizonnyal túl fogja lépni mostani, hagyományos értelemben vett fizikai határait. E körben megjegyzendő, hogy a radikális iszlámból fakadó terrorizmus – ahogy egy beszédében Mike Pence, az Egyesült Államok alelnöke azt megjegyezte – egy sokféle fejjel rendelkező hidra, de nem számít, milyen név alatt működik, vagy hogy hol próbál elrejtőzni, minden formájában veszélyt jelent mindarra, amit ma zsidó-keresztény civilizációnak nevezünk.

A mai, teljesen átformálódó, új világrend felé tartó globális világban azt kell látnunk, hogy a kereszténység hagyományos védőbástyáinak, így Európának (sőt, a protestáns Észak-Amerikának) a világban betöltött szerepe egyre inkább csökkenni, mérséklődni látszik. A mi kontinensünkön, de különösen annak nyugati felén a hagyományos nemzetállami és keresztény vallási identitás erejét vesztette, és ennek szinte természetes következményeként a ma már egyre inkább csak névleg keresztény Európa megfeledkezni látszik a világ más pontjain élő, súlyos üldöztetést elszenvedő keresztény testvéreiről.

Mindennek ellenére, különösen Latin-Amerikának, Ázsia és Afrika egyes részeinek köszönhetően, a kereszténység a világ legnépesebb vallási közössége és civilizációja, amely mintegy 2,4 milliárd lelket számlál, és amelynek hívei – különösen a Közel-Keleten és Afrikában – szorulnak a leginkább védelemre és segítségre. Hogy konkrét számokat is mondjunk: egy több mint hatvan éve működő, hesseni alapítású evangélikus nemzetközi segélyszervezet, az Open Doors számításai szerint napjainkban több mint 240 millió keresztény ember szenved el világszerte üldöztetést a keresztény hite miatt. Az Evangélikus Világszövetség adatai alapján pedig akár 200 millióra is tehető azoknak a száma, akiktől keresztény vallásuk miatt tagadják meg az alapvető emberi jogokat. A világszerte 38 államban tagsággal rendelkező Emberi Jogok Nemzetközi Társasága egyenesen úgy becsüli, hogy a vallásilag diszkriminatív cselekmények 80 százalékát a keresztényekkel szemben követik el.

És miközben ötből mintegy négy üldözött, kitaszított keresztény vallású, Európa és a nyugati világ nagy része másodlagos, harmadlagos kérdésként tekint a keresztényüldözés problémájára. Vannak azonban kivételek, ilyen például hazánk is, amely súlyának megfelelően kezeli a problémát, és az elmúlt években Magyarország erejéhez mérten sokat tudott segíteni a világ üldözött keresztényeinek. A magyar kormányzat azt vallja, hogy lehetőleg – amennyire csak lehetséges – helyben kell segítséget, támogatást nyújtani az arra rászorulóknak. Például az iraki város, Tell-Uszkof megrongált lakóházainak helyreállítását 580 millió forinttal támogatta a magyar állam. Az is igaz, hogy a keresztény üldözöttek ügyét az tudja csak igazán hitelesen és meggyőző erővel képviselni, aki maga sem adja fel saját hitét, meggyőződését és keresztény múltját, identitását; ez sajnos jelenleg nyugati civilizációnk jelentős részéről elmondható, s a meggyőződés és támogatás hiánya jól lemérhető az üldözöttek helyzetén is.

Persze a magyar embereknek, szüleinknek és nagyszüleinknek, nem szükséges elmagyarázni, hogy mit is jelent a keresztényüldözés. Bár a kommunista alkotmányok, így a nevében 2011-ig fennmaradt 1949. évi XX. törvény is garantálta a vallásszabadságot, valójában a kommunista hatalom 1945 után rövid időn belül megkezdte az egyházak, s azokon keresztül a vallások megsemmisítését. Rákosi Mátyás 1945 júniusában Moszkvában, a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának nemzetközi tájékoztatási osztályán tartott előadásában külön kitért a katolikus egyházra: „Ez egy hatalmas szervezet. Mi elsősorban ez ellen harcolunk […] nem félünk tőlük.” Politikai és rendőri akciók legszorosabb koordinálását alkalmazták. Az egyházakkal és a hívekkel szemben kegyetlen terrort alkalmaztak. Mindezt megerősítvén Rákosi 1948-ban, a Magyar Dolgozók Pártja vezetőinek értekezletén meghirdette programját: „a klerikális reakcióval az év végéig végezni kell”.

Mindenki annyit tesz, amennyit hinni képes – és mi is annyit teszünk, amennyit (és amilyen meggyőződéssel) hinni képesek vagyunk. Ha a keresztény felekezetek és közösségek hisznek önnön jövőjükben és az igazságukban, és erről legfőképpen önmagunkat meggyőzni képesek, akkor a világ kereszténysége, vagyis közös civilizációnk a mainál sokkal fényesebb, jobb napok elé nézhet, a Krisztus-követők kataklizmája pedig megállítható lesz.