Bár a helyzet óráról órára változik, e sorok írásakor úgy tűnik, hogy a Labdarúgó Szuperliga ötlete megbukott. Az eset mégis érdemes a figyelmünkre. Már csak azért is, mert hirtelenjében nem is tudnék példát említeni arra, hogy egyszerű civilek (szurkolók) elemi felháborodása huszonnégy óra alatt kivégzett egy perverz, ártalmas ötletet.

A Szuperliga ötlete – ahogyan Karinthy mondaná – vérben és mocsokban jött világra. A történetben mindenki sáros. A korrupt, gyalázatos UEFA ugyanúgy, mint a szuperklubok szupervezetői, akiknek a bőre alatt is pénz van, de még maradt egy gyűszűnyi hely, ahova be lehet tuszkolni néhány milliárdot. Semmi más nem történik, mint hogy kitört a bandaháború, ezért – miután területeiket nem sikerült elhatárolni – a két klán emberei nyílt leszámolásba kezdtek. Egyiket sem sajnáljuk. Leginkább magunkat sajnáljuk.

Amikor az érintett klubok arról panaszkodnak, hogy a pandémia miatt anyagi nehézségeik támadtak, az ember a plafon nélküli átigazolási díjakra, a csillagászati fizetésekre, a reklámbevételekre, az egyéni szponzorokra, a játékosügynökök százalékaira gondol, és elpirul. Tényleg, szegény Real, Barcelona, Juventus, Manchester United. A szívnek meg kell szakadni, hogy évtizedek óta milyen sanyarú a helyzetük. Amióta a Bosman-szabály tönkretette az európai futballt, és a jelleg helyett a profit a jelszó, az arab, amerikai, orosz cápatulajdonosok mindent szétmarcangolnak a nyílt tengeren, a világ legjobb játékosai körbeforognak tíz-tizenkét klubban, egy csapat értékét pedig az adja, hogy a Transfermarkt szerint mennyi az értéke, hány ötvenmillió eurós játékosa van, tényleg nem telik betevő falatra.

Valamikor száz évvel ezelőtt a profi-amatőr vitában arról folyt a diskurzus, hogy mi a sport célja: van-e, maradt-e éthosza, vagy kizárólag az üzletről szól? Sok-sok kanyar után most újra ezt a kérdést kell feltennünk. Kell-e még a szurkolóknak a futball lokalizációja, fontos-e, hogy ez a mi negyedünk, a mi városunk, a mi tájegységünk, a mi hazánk csapata? Lényeges-e, hogy egy iskolába jártam a középcsatárral, hogy bármikor hátba vághatom, ha találkozunk? Vagy érzelemmentes, Bentley-k és luxusingatlanok mögé bújt, testőrökkel korzózó milliárdosok a hőseim? Kellenek-e még a klubikonok, a Maldinik, a Gerrardok, a Tottik, vagy az a normális, ha két szezon után bárki továbbáll, akinek az ügynöke azt írja elő?

Az a tény, hogy a felháborodás – a jelek szerint – egy nap leforgása alatt bedöntötte a Kapzsiság Ligáját, bizakodásra adhat okot. A szurkolók, de még a hajdani, jelenlegi játékosok, edzők, szakemberek is egyöntetűen kifejezték, hogy a pénz nem minden. Ha ugyanis a labdarúgás lényegét, az érzelmi kötődést kihagyjuk a számításból, akkor az egész hajítófát sem ér. Az emberek nem hat El Clásicót akarnak látni egy évben, hanem csak kettőt. Hogy ünnep legyen az a kétszer kilencven perc. Azonkívül nem ugyanazokat a gigacsapatokat óhajtják agyba-főbe nézegetni, hanem kíváncsiak másokra, a középszerre, a kicsikre, az ismeretlenre, a kiszámíthatatlanra is. A futball csodája megszületése óta az, hogy százból egyszer a lichtensteini bajnok is meg tudja verni a Real Madridot, és lehet, hogy én éppen ezt a mérkőzést nézem a televízióban. Hogy az ellenfél ezerszer jobb, mint mi, de ők kihagytak tíz helyzetet, mi pedig a 90. percben berúgtuk az egyetlent. A labdarúgás története tele van egyéni és közösségi csodákkal, de ha a gigászok nem érintkeznek a többiekkel, akkor kiiratkoznak magából a labdarúgásból, és a csodákról is önként lemondanak.

A csatát a futball barátai tehát átmenetileg megnyerték, de nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy az UEFA ugyanolyan korrupt vámszedő, mint a szuperligások. Most néhány hétre elcsendesül minden, aztán folytatódik a pénzváltás és a kamatszedés. Arra mindenképpen jó volt a mostani tiltakozás, hogy milliók tették fel a kérdést: biztosan ezt a játékot szeretjük? Ez ugyanaz a labdarúgás, ami harminc éve volt? Hol vannak a mi érzéseink, gondolataink, kötődésünk ebben a történetben?

Fogós kérdések, amelyekre majd akkor lehet végleges választ adni, amikor egy újabb társadalmi, pénzügyi vagy közéleti katasztrófa szembenézésre és korrekcióra készteti a labdarúgás nagy hatalmú sírásóit.

Szerintem nem kell újabb száz évet várni a kérdésfeltevéssel.