Gondolatbűnözés. Nem, ez nem egy amerikai tudományos-fantasztikus film, nem is az unalomig idézett 1984, hanem ez valóság. És nem is én értelmezem így valakinek a nyilatkozatát, könyvét, esszéjét. Nem. Egy egész oldalas Le Monde-interjú címében olvastam. Így, leírva. Szóról szóra. A bűnözés szót ráadásul vastag betűvel szedték. Hogy jobban összerezzenjünk.

Őszintén mondom: nem zárom ki, hogy saját műveletlenségem az oka, de korábban nem hallottam a Gérard Noiriel nevű történészről. Most már igen, beleolvastam két könyvébe is, szándékosan írom, hogy beleolvastam, mert nem volt türelmem alaposan elolvasni. Biztosan nagyon sokan ismerik azokat a könyveket, amelyeknek már a bevezetőjéből mindent tudunk. Mit gondol a szerző a világról, a történelemről, napjainkról. Ez a könyv ilyen. A migráció nagy támogatója a szerző, rajong a muszlim kultúráért és ahogy életrajzából kiderül, a nyolcvanas évekig kommunista volt, utána szocialista lett.

Gérard Noirielről már legalább egy hete akartam írni, amikor az egyik francia rádióban – szinte biztos, hogy közszolgálati rádióban, ez később még fontos lesz – arról beszélt, hogy a vele nem egy véleményen levő, ugyanakkor páratlanul sikeres francia esszéíró, a bevándorlásellenes Eric Zemmour egy gondolatbűnöző. Röviden beszélt erről (arról többet, hogy szerinte Zemmour kis túlzással a muszlimok kiirtását készíti elő írásaival) és elbizonytalanodtam, hogy jól hallottam-e. Ez ugyanis valami új. Gondolatbűnözés? 2019-ben, Európában? Ráadásul Eric Zemmour nem egy illegális internetes blogon firkálgat, hanem a Le Figaróban. És a Figaro ebben az összefüggésben nem a rangja, a hagyománya, a minősége miatt érdekes, hanem azért, mert – valljuk be – egy elég óvatosan jobbközép napilapról van szó. Mondhatjuk, hogy egy Juncker-kompatibilis újságról. Bár az is tény, hogy amióta Macron az elnök, Zemmourt tulajdonképpen kitiltották a közszolgálati rádiókból és televíziókból. Ő ott nem beszélhet.

De hát mi is az a gondolatbűnözés? Létezik olyan? A Noiriel nevű történész szerint igen, sőt, feltehetően büntetné is. Kezdetben nyilván csak szilienciummal, az írás jogának megvonásával – milyen ismerős ez a közép-európai országok kommunista diktatúrájának éveiből –, aztán talán börtönnel is.

Na de aztán vettem egy Le Monde-ot. És, ahogy az elején írtam, itt azonnal szembetalálkoztam az egyik oldal címével: Eric Zemmour a gondolatbűnözés egyik formáját legitimálja. Gérard Noiriel válaszol a Le Monde újságírójának nyájas kérdéseire, és persze reklámozza könyvét, ami (még egyszer: fontos a jelző) a legsikeresebb francia esszéíróval, Zemmourral foglalkozik az elejétől a végéig és persze őt szidja benne. Az egyik Kálmán Olgát idéző kérdésben az újságíró megkérdezi az új-zélandi és amerikai rasszista indíttatású tömeggyilkosságokra utalva, hogy vajon ezek az esszéisták felelősek-e ezekért a mészárlásokért, és a baloldali történész bölcs válasza az, hogy háááát, talán túlzás ezt mondani, de háááát Eric Zemmour meg Rénaud Camus (aki a népességcseréről ír), hááát… tulajdonképpen igen.

A baloldali történész a könyvében párhuzamba állítja a muszlimgyűlölő (már itt egy hazugság: nem muszlimgyűlölő, hanem az anyaországba beilleszkedni nem hajlandó muszlimokat és az illegális bevándorlást bíráló) Zemmour gondolatait Edouard Drumont ostoba, antiszemita írásaival. (Drumont a tizenkilencedik század második felében írta kétségtelenül aljas pamfletjeit.)

Tegyük félre (bár nem könnyű), hogy egy mérsékelten sikeres történész a legsikeresebb esszéíróra felkapaszkodva próbál pénzhez jutni: ír róla egy 250 oldalas könyvet, sikeres ellensége nevét még könyve címébe is beteszi, hogy többen vegyék, szerez egy kiadót, amelyik aztán 19 euróért árulja, majd végigturnézza a teljes baráti médiát. Vagyis ezen lépjünk túl. Nézzük inkább csak, hogy mik a szerző fő állításai. Mindez természetesen a gondolatbűnözés fogalma miatt érdekes. Ahol van gondolatbűnözés, ott előbb-utóbb meg kell jelennie a gondolatrendőrségnek majd a gondolatbíróságnak is. A szerző tulajdonképpen egy gondolatfeljelentő.

Az eset persze önmagán jóval túlmutat. Ezért foglalkozunk ezzel az első ránézésre tőlünk elég távoli üggyel. A gondolatterror az érdekes. Ez az a balliberális gondolatterror, ami körbeölel például egy Sargentini-jelentést. Ez a gondolatterror mondja, hogyha kevés gyerek születik Európában, akkor a migráció a megoldás. Ez a gondolatterror próbál harcolni Donald Trump vagy Orbán Viktor, persze Matteo Salvini vagy éppen Boris Johnson ellen.

Gérard Noiriel szerint aki a muszlimok franciaországi berendezkedését bírálja, az a huszonegyedik század nácija. Drumont a zsidókat támadja, Zemmour a muszlimokat, és ez szó szerinti idézet Noirieltől. Tudja persze Noiriel, hogy ez azért nem túlságosan civilizált gondolat, ezért elmagyarázza: ő nem a holokausztra gondol, nem huszadik századi, hanem tizenkilencedik századi értelemben használja. Nem a népirtás, hanem a gyűlölet értelmében hasonlítja össze a két szerzőt. És ebben szerinte a francia identitás megőrzéséről író Zemmour nem különbözik a valóban gyűlöletkeltő pamfletírótól. Aztán jönnek az ezerszer ismert közhelyek is persze a nacionalizmus átkáról, meg jön a tipikus marxista történetszemlélet: tulajdonképpen csak egy történelemfelfogás létezhet, Zemmour sem gondolhat mást a francia történelemről. (Minősíti is ellenségét: ellentörténész a hivatalos történelemmel szemben. És ezt komolyan le is írja. Mint súlyos bűnt. Az pedig szerinte még nagyobb történelmi bűn, hogy Zemmour olykor arról elmélkedik: régebben jobb volt. Hiszen a marxista felfogás szerint a történelem egy folyamatos, csodálatos menetelés előre, az osztályharcok történetéből ez következik.)

Aztán jönnek a nagyon is ismerős módszerek. A rágalmak. Hogyha az nem elég egy átlagosan érdeklődő francia embernek, hogy a párhuzamos társadalmat bíráló esszéírót az antiszemita propagandistához hasonlítják, ha még így sem veti meg kellőképpen, gyorsan jön a Pride-hónapok és Coca-Cola-érzékenyítések korszakában oly ismerős homofób vád. Nyilván nem állíthatom, hogy Zemmour minden sorát olvastam, de két, nagy esszéjét igen, rengeteg Figaro-cikkét is, és valahogy inkább arra emlékszem, hogy a homoszexuális embereket fenyegető muszlimokról írt. Már ha nem azért tartja a szerző homofóbnak, mert – az egykori jobbközép elnökjelölthöz, Francois Fillonhoz hasonlóan – ellenzi a melegházasságot. (Jó néhány évvel ezelőtt bulvárlapok még a háromgyermekes Zemmourt azzal támadták, hogy meleg. Egy párizsi manöken ugyanis azt állította. Ravaszkodó kontextusban az egyik legismertebb baloldali hetilap is megírta.)

A gondolatbűnözés abszurd fogalmát saját logikája szerint egyébként azzal is alátámasztja a baloldali történész, hogy Zemmour (a francia nyelvben rendkívül negatív jelentésű) balos muszlimokról is írt. De hát nincsenek? A sárgamellényesek közé vegyült baloldali muszlim fiatalok, akik össze akartak verni Párizsban, fényes nappal, a nyílt utcán egy 70 éves francia filozófust pusztán azért, mert közismerten konzervatív és zsidó, azok nem balos muszlimok? (Mint ismert: Alain Finkielkraut úgy menekült meg, hogy a közelben éppen rendőrök voltak, észrevették a lökdösődést és hogy a tömeg hangosan zsidózik.) De hát valójában ez az egyik legnagyobb problémája a francia baloldalnak a bevándorlást ellenzőkkel szemben. Ugyanis: a baloldali ideológiák nem újultak meg, szavazóik fogynak, viszont a baloldali politikusok és szellemi támogatóik korlátlan utánpótlást látnak a bevándorlókban. Csak szavazati joghoz kell juttatni őket, és garantált, hogy nem jobboldali pártot fognak választani.

Ezért annyira veszélyes gondolat számukra minden, ami a bevándorlás jogosságát, mit jogosságát, egyenesen szükségszerűségét megkérdőjelezi.

Ezért veszélyes nekik minden ilyen gondolat. A gondolkodás, hogy tényleg úgy van-e minden, ahogy ők mondják?

Hát pedig nincs úgy.