Az árulás a legsúlyosabb politikai bűn. Ez nem egyszerűen egy Orbán-szabály, hanem a politika alaptörvénye.

Csak az tud elárulni, akiben megbíztam, mivel akiben nem tudok megbízni, az el se árulhat. Számolok vele, hogy nem számolhatok vele.

A bizalom nem keletkezik magától, azért meg kell dolgozni, ki kell érdemelni, tenni kell érte. A bizalom elkötelezettség. Nem lekötelezettség, mert az valójában a hála, hanem elkötelezettség, ami meg más szóval a lojalitás.

A lojalitás nem függ attól, hogy igaza van-e a másiknak. Éppen azért politikai erény, mert akkor is fennmarad, ha esetleg a másik téved. Sőt, éppen ekkor mutatkozik meg erény-jellege. Azért erény, mert nem könnyű, hanem esetleg nehéz gyakorolni. Amellett ugyanis könnyű kiállni, aki mindig nyer, mindig erős, mindig igaza van és sohase téved. De általában nem mindig nyerünk, van, hogy elbukunk, nincs mindig igazunk és előfordul, hogy tévedünk.

Ilyen határhelyzetekben dől el, hogy ki tart ki mellettünk, ki marad lojális.

A lojalitás azért erény, mert még akkor is bízok benned, ha esetleg tévednél, ha hibázol. Azért tudom ezt megtenni, mert nem vitatom el a jószándékodat. Azt se felejtsük el, hogy mi van akkor, ha esetleg én tévedek, ha én hibázok. Először is abban tévedek, hogy úgy látom, hogy te tévedtél. Szóval, lehet hogy igazad van, ám én azt gondolom, hogy tévedtél, és akkor végső soron én tévedtem. Na, akkor mi történik? Vagy akkor mi lesz, ha én botlok meg, én hibázok, mit tegyen akkor a másik, mit tegyen a közösség, akihez úgy érzem, hogy tartozom. Nem várok el én is ilyen helyzetben kiállást, támogatást, lojalitást?

És az is előfordulhat, hogy nem tudok többé közösséget vállalni veled, veletek. Hogy amit te mondasz, képviselsz, teszel, az nem fér össze azzal, amit én mondok, képviselek, teszek. Itt a kulcs „a nem tudok többé”, ami azt jelenti, hogy korábban tudtam, legalábbis van előtörténetünk, van közös munkánk, erőfeszítésünk, közösen osztott hitünk, meghozott áldozataink, hogy van múltunk.

Ez is egy határhelyzet. Tiszteletre méltó, ha valaki úgy gondolja, neki nem megy tovább és megadja a tiszteletet nekem azzal, hogy ezt el is mondja. Ilyen az élet, azért becsüljük egymást továbbra is, megköszönjük egymásnak, hogy együtt dolgozhatunk a közös céljainkért.

Az ember erre azt mondja, van ilyen.

Tegnap azt hiszem, nem ezt történt.

A miniszterelnök főtanácsadója egy ellenzéki laphoz juttatta el azt a levelét, amelyben felmondja a lojalitását. A miniszterelnök erre a bajtársiasságra, a közös előtörténetre, a két évtizedes közös munkára és barátságra hivatkozva válaszolt. Ha itt megállt volna a történet, akkor azt mondom, van ilyen.

De a határhelyzet átfordult. A volt főtanácsadó a RTL híradójának már arról nyilatkozott, hogy célja a kormányzati métely megállítása, robbantani akart és civil kezdeményezést fog elindítani ennek érdekében.

Vagyis az egykori szövetségesek politikai ellenfelek lettek.

Ilyen is van. Ám mégiscsak érdekes, hogy mindez miért történik meg, miért éppen most, és milyen megfontolásból.

Nincs okunk kételkedni abban, hogy ebből hír lesz a világlapokban (a Politico már megírta), öles címekkel hozza majd a Le Monde, valahogy így, hogy „Orbán legközelebbi tanácsadója szakított a diktátorral a tisztán náci beszéde miatt”. Nincs okunk nem gondolni arra, hogy nemzetközi mestertervek szereplői tűnnek majd fel a demokrácia, a joguralom, a tiszta kezek bajnokaiként. Hogy elkezdődik a zavarkeltés. Szóval tudjuk, mert el is mondták: „Készülnek”.

Azt gondolják, hogy megérett az idő. Európát lefoglalja a háború, a gazdasági válság, benne az energiaválság. A háborús idők át fogják keretezni az emberek hétköznapjait és ki tudja, mi jön még, miközben a magyar miniszterelnök nem egyszerűen szálka, hanem gerenda lett a globális elit szemében. Most kell dűlőre vinni. Most kell bedönteni. Most kell elintézni Orbánt – gondolják. Érlelődik hát a szándék.

A darabhoz kellenek statiszták. Keresik az alkalmas szereplőket. Már írják a narratívát. Az aktuális epizód címe éppen ez: „Orbán legközelebbi tanácsadója szakított a diktátorral a tisztán náci beszéde miatt Avagy a morál lázadása”. Az ember, aki két évtizede szoros kötelékben dolgozik Orbánnal, azt mondja, „elég volt, ne tovább, meg kell állítani a mételyt”.

Máshol lehet, hogy működne a darab. Vannak olyan részei a világunknak, ahol az ilyen előadásokat visszatapsolják, van ahol változatlan szereposztással újra és újra leadják. De Magyarország nem ilyen hely. Erre már rá kellett volna jönniük. Tizenkét év elég lett volna erre. Itt nincs polgárháborús hangulat. Itt az Orbán-gyűlölök is magukban gyűlölködnek, eszük ágában sincs fegyverhez nyúlni. Provokátorok mindig voltak és lesznek, meg is írjuk, hogy megint volt egy néhány száz fős tüntetés. És mindig akad néhány hiú, önjelölt értelmiségi, hogy színre vigye a morál lázadását. De se taps, se fütty. Érdektelen. Itt erre nem ugranak az emberek. Persze bájos, hogy a „demokraták” mindig éppen egy választás (tehát az emberek demokratikus akarat kinyilvánítása) után akarják helyreállítani a „demokráciát”, de hát tudjuk, hogy számukra az a demokrácia, ahol az elit kormányoz az emberek megkérdezése nélkül – a választópolgár hülye, vidéki, rasszista, bugris, bunkó, szóval: akadály.

Az viszont már igaz, hogy az árulókat viszont sehol se becsülik. Se itt, se ott. Mert az árulás nem erény, hanem bűn. A bűn pedig rossz.

Itt a nagy melegben lenne egy tanácsom a forgatókönyvíróknak: kevesebb Hollywood és több józanság. Vagy hogy is mondjuk másként?

Egyharmad Hollywood, kétharmad józanság.