Magyarország most harcol az ellen, hogy bevándorlóország legyen. Franciaország már elvesztette a háborút. Ott már az utóvédharc folyik.

Tudjuk, hogy egyes párizsi elővárosi iskolákban a tanárok már megtanultak védekezni. Abban már jók. Az agresszív tanulóknak nem válaszolnak, így általában megússzák, hogy megverjék őket. Ha kocsival mennek tanítani, tudják, öt buszmegállóval arrébb kell parkolni. Különben egy morcos nebuló felgyújtja az autót. A tanárnőknek eleve eszükbe sem jut szoknyában tanítani járni, hiszen a muszlim diákok vagy lekurvázzák, vagy – még elemibb felháborodásukban – összefogdossák őket. Nem, ezeken már túljutottak a tanárok. Védekezni tudnak.

Most már azért küzdenek, hogy legalább kommunikálni tudjanak a gyerekekkel. Vannak olyan elővárosi iskolák, ahol a tanulók 90 százaléka migráns, és nagy többségük egy szót sem tud franciául. Ezért az államtól tolmácsot kérnek. Úgy tanítanának, hogy az osztályteremben ketten állnak a katedrán: a tanár és a tolmács.

Ennél is nagyobb probléma, hogy a muszlim gyerekek hamar radikalizálódnak. A szelídebbek dzsihadista videókat küldözgetnek egymásnak, az agresszívebbek ennek megfelelően verekednek is, és vannak, akik megpróbálnak eljutni Szíriába harcolni.

Az erőskezűnek nehezen hívható francia kormány (élén a megbukott szocialista gazdasági miniszterrel, Macron elnökkel) egy radikalizálódás elleni intézkedéscsomagot vezetett be. Az ötletek egy része evidens, inkább csak az a furcsa, hogy miért vártak eddig. Több börtönt kell építeni, jobban el kell különíteni a radikalizálódott muszlimokat, jobban kell ellenőrizni az internetet, a muszlim áliskolákat pedig fel kell számolni.

Van persze, ami értelmetlen lózung: a radikalizálódott dolgozókat bocsássák el a munkahelyek. Igen, ez logikus lenne. Csakhogy a liberalizmus ebben az esetben tartalmatlan és üres maszlagához ragaszkodó állam nem engedi személyiségi jogokból, hogy a munkahelyek megtudják, melyik dolgozójuk úgynevezett S kartonú. S kartont a közrendre veszélyes emberek kapnak. Na de hogy dobják ki a radikalizálódott muszlim dolgozót, ha a munkahelyen nem szervezkedik? Ha nem tudják róla, hogy veszélyes, mert a kollégák előtt meghúzza magát? Éppen a 2015-ös párizsi robbantásnál derült ki, hogy néhány öngyilkos merénylő egyúttal nagyon gyáva is. A Stade de France-ban robbantani akaró terroristát egy nagydarab biztonsági őr egyszerűen elzavarta a stadion bejáratánál, mert talált nála egy kést. Bánatában aztán az utcán egyszerűen felrobbantotta magát.  

Vannak aztán tökéletesen üres frázisok is. Értelmetlen, üres locsogások, nagyképű ostobaságok. Mint amikor a kisvállalkozó megbeszéli két munkatársával, hogy másnap hova kell szállítani a kifliket, de azt mondja, hogy a sztártápjában mítinget tart a menedzsereknek. Tehát a franciák egy tudományos tanácsot akarnak alapítani. Na, az mindent meg fog oldani. Sajnos nem azonnal, mert állítólag hosszabb folyamat egy megfelelő tudományos tanács létrehozása, és csak áprilisra tudják összeállítani a minden igényt kielégítő névsort.

De a csúcspont nem is ez. Sőt, nem is a tájékoztató honlapok, ahol megpróbálják lebeszélni a fiatal muszlimokat a dzsihádról. De még csak nem is az antidzsihadista zöldszám, ahol akár önbejelentést is lehet tenni. Teljesen logikus: egy eleve a párhuzamos, saját társadalmában felnőtt muszlim egyszer csak érzi, hogy valamilyen kifürkészhetetlen okból jobban gyűlöli anyaországát, mint tegnap. Sőt, mintha rondábbnak is látná az Eiffel-tornyot, nem beszélve arról, hogy több hibás alexandrint vesz észre Moliere-nél, ráadásul zavarja a sok gyertya a Notre-Dame előterében. Robbantani még nem akar, de érzi, itt valami nem stimmel. Tegnap még elandalodott Gounod dallamain, ma már sziruposnak tartja. Tudja tehát: itt valami nem stimmel. Jobb, ha időben felhívja az antidzsihadista zöldszámot (tessék utánanézni, van, lett ilyen). Már hívja is és megnyugszik.

A nehéz sorsból kikerült migránsok kiemelt állami támogatással színházi előadásokat hoznak létre, és migránsokat terelnek be, hogy nézzék meg az előadásokat, hogy ne váljon belőlük dzsihadista. Ez nem álom, ez már meg is valósult. Az egyik előadás címe elég beszédes, nem nehéz ezek után kitalálni, miről is szólhat: Dzsihád. Az alkotó Ismael Saidi. Egy rövid részlet alapján megállapítható, hogy nem Vidnyánszky Attila több száz statisztát mozgató látványszínházára kell gondolni. Nem. Üres színpad, három szék. A színészek sem repkednek olykor tíz méter magasan, nem mozog fel-le a színpadi süllyesztő. Általában a széken ülve a három muszlim arról beszélget, hogy Szíriába terveznek menni dzsihadistának, de az egyik jobb érzésű fiatalember az előadás végére lebeszéli a másik kettőt. A másik sikerdarab címe Nour, Rachid Benzine a szerző. Ez egy monodráma, egy apa mesél lányáról (Nour-ról), aki dzsihadistának állt. És még egyszer: mindez komoly állami támogatással. Úgy gondolja ezek szerint a francia kormány, hogy színházi tandrámákkal lehet harcolni a migráció, a radikalizálódás, a dzsihád ellen. Vagy esetleg kacagtató websorozattal. Szintén állami támogatással készíthette el Farid Abdalkrim humorista a viccesen tanulságos sorozatát.

És egész Európa fellélegezhet.