Az esetet az amerikai média pillanatok alatt felkapta, szó szerint csak percek teltek el és a nagy hírcsatornák egymással versengve számoltak be a történtekről. Tyrone borzalmas tettét kamera örökítette meg, az emberek döbbenten nézték a jelenetsort. Másnap spontán tüntetők lepték el az amerikai nagyvárosokat, a kivonult fehérek Igazságot Mrs. Straitnek! és Meddig tűrjük még ezt? táblákkal tódultak az utcára. A Fehér Életek Számítanak (továbbiakban FÉSZ) vezetői további ezreket mozgósítottak, néhány napon belül fellázadt fél Amerika. A hírcsatornákban vég nélkül elemezték az eseményeket, mindenki, még a szomorú tekintetű és fejcsóváló műsorvezetők is egyetértettek abban, hogy valami jóvátehetetlen tragédia történt Mrs. Strait meggyilkolásával. A gyászoló férj, a család közleményben tudatta, hogy abszolút egyetértenek a FÉSZ jelmondataival. „Az én drágám örülne egy olyan Amerikának, ahol a fehéreknek nem kell rettegniük a bőrszínük miatt” – nyilatkozta elcsukló hangon az idős katona.

Időközben lezajlottak az első összecsapások. A feldühödött kisvárosi fehérek összecsaptak a rendőrökkel. Három napon belül megvolt az első áldozat: egy nevadai marhatenyésztő shotgunjával szétloccsantotta két fekete rendőr fejét, de a fősodratú média nem számolt be a történtekről, mert nem akartak olajat önteni a tűzre. Egyébként is, mindenki úgy gondolta az amerikai tájékoztatásban, hogy a fehéreknek igazuk van, a feketék pedig igazán meghúzhatnák magukat Tyrone borzalmas tette után. A tüntetéseken könnyfakasztó jelenetek zajlottak: nemcsak fehér, de fekete rendőrök sokasága is letérdelt a fehér tüntetők előtt, akik hatalmas tapssal viszonozták gesztusukat. Az iskolákban a gyerekeknek fogalmazást kellett írni Mrs. Strait életéről, az országos versenyt egy nebraskai kisfiú nyerte meg Miért számítanak jobban a fehér életek? című okos esszéjével.

„A fehér életeket eddig elhanyagoltuk, túlságosan sokat beszéltünk a feketékről. Mrs. Strait példaértékű élete és borzalmas halála bizonyság arra, hogy fehérek nélkül nincs amerikai álom. Soha nem felejtünk!” – ezeket a mély érzésről tanúskodó mondatokat az amerikai elnök mondta, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Az idős áldozat temetésén több tízezres tömeg vett részt, többségében fehérek, de sok jóérzésű fekete és ázsiai is. A feketék többsége azonban zavartan hallgatott, visszahúzódott lakóhelyére. Minden okuk megvolt a félelemre, hiszen a temetésre küldött üzenetében az elnök arról beszélt, hogy a fekete közösség szégyene, ami történt, és éppen azért kell új Amerikát építeni, hogy egyetlen rassz, egyetlen csoport se sajátíthassa ki az országot. Időközben megszaporodtak a feketék elleni támadások – a sajtó ezekről sem számolt be –, rájuk támadtak az aluljárókban, betörték ablakaikat, felpofozták őket a nyílt színen. Fehér bandák azzal szórakoztak, hogy az elcsípett feketéket lábcsókra kényszerítsék, ha nem tették, félholtra verték őket. A kiérkező rendőrök teljesen összezavarodtak, nem csoda, hiszen a Strait-gyilkosság őket is összezavarta. Fekete rendőrök sokaságának futott át az agyán intézkedés közben, mi lesz, ha indokolatlanul használják fegyverüket, megüthetik a bokájukat, ha fehérre lőnek. Amerikában lassan felbomlott a rend, a rendőrség megbénult, a testületet súlyos faji különbségek osztották meg.

Eközben Hollywoodban már készült a Strait-gyilkosságot feldolgozó játékfilm. A forgatókönyv Mrs. Strait kislánykorától indította a történetet, amikor még a négerek uralkodtak szerte az országban, megfélemlítették és meggyilkolták az ártatlan fehéreket. Legalább hat Oscar-díj látatlanban elkelt, tulajdonképpen felesleges megrendezni a gálát. Előkészítettek további forgatókönyveket is: egyet a blues fehér gyökereiről, a másikat pedig egy fehér iskolai kosárlabdacsapat történetéről, akik nulla költségvetéssel, hihetetlen akarattal legyőzik a színesekből álló Los Angeles Lakerst. A legnevesebb fehér és fekete előadók FÉSZ-es pólóban térden állva játszottak az arénákban. Michael Jackson húga zokogva nyilatkozta, hogy Michael Jackson mindig is fehérnek érezte magát, és ha élne, dalt írna a fehér normalitásról. A nagy dalra nem kellett sokat várni: Jon Bon Jovi, Bruce Springsteen és Lady Gaga összetrombitálta neves kollégáit és barátait, a közös jammelésről klip készült, We Are All White című dalukat 0-24-ben harsogták a rádiók, televíziók, internetes felületek.

A fehér szolidaritás jegyében sorra letérdeltek a sporteseményeken a legnagyobb sztárok is, ha valaki állva maradt, a fehér társadalom kivetette magából, szponzorai visszaléptek, pénzügyileg ellehetetlenítették. Mindeközben tudományos konferenciákat rendeztek a fehér felsőbbrendűségről: megtudhattuk, hogy a fehérek civilizációja magasabb rendű, hogy Afrika első lakói is fehérek voltak, csak a feketék elűzték őket földjeikről. Az amerikai egyetemeken a fehérek safe space-ekbe tömörültek, külön stúdiumokon tanulták a fehérek amerikai történetét. A Columbia Egyetemen a legnépszerűbb kurzusokra (Fehér heteroszexualitás: a normalitás diadala, valamint a Néger visszaélések a függetlenségi háborútól napjainkig) ötszörös volt a túljelentkezés. Aztán a feldühödött fehérek elkezdték ledönteni a szobrokat: először még csak Martin Luther Kingre vadásztak, de a végén már fekete sportolók, művészek, tudósok is a népharag áldozatául estek. Szülővárosában feldúlták B.B. King emlékmúzeumát, mondván, hogy a híres zenész inkább feketékkel, mint fehérekkel muzsikált együtt. De levették az amerikai olimpiai bajnokok faláról Jesse Owens, Carl Lewis és mások fényképeit is, hiszen az alapos gyanú szerint hittek a fekete felsőbbrendűségben, ha pedig nem, akkor semmit nem tettek a gyűlöletpolitika elharapózása ellen. Év végére betiltották a sakktábla fekete mezőit, majd nyelvészek és írók írtak közös memorandumot arról, hogy az éjfekete és vaksötét kifejezéseket be kell tiltani, mert használatuk sérti a többségi társadalmat.

Így telt a 2020-as esztendő az Egyesült Államokban.

Normális?