Mikor az ajtóhoz léptem, először odaszorítottam a fülem, s hallgatóztam. Hallottam, hogy bent motoz.

Begörbített hüvelykujjamat óvatosan odaütöttem az ajtó felületéhez.

Semmi válasz. Beléptem hát.

Másodszorra is kopognom kellett, kicsit hangosabban, mert az elsőt nem hallotta, de most felemelte a fejét.

- Ki az?

- Nem akarok zavarni – szabadkoztam, s betettem magam után az ajtót. – Csak gondoltam szólok, hogy ön, mint a nemzet nagy…

Intett a kezével és a szavamba vágott. Hanghordozásában alig palástolt fölény jelent meg.

- Nézze, a nemzet, mint olyan, mesterséges fogalom. A XIX. század…

A mondat többi részét nem értettem, mert valaki bedobta kővel az ablakot, és a hangos csörrenés elvonta a figyelmemet.

Ő hanyagul lepöckölte az íróasztalára esett üvegszilánkokat, és ujjait összefonva hátradőlt a széken.

- Nos?

Erősebben kellett összeszedni a gondolataimat, mert akadályozott az a tény, hogy a bejárati ajtót valakik elkezdték kívülről rugdosni. A tompa puffanások, meg a lépcsőház irányából beszűrődő ordítozás miatt nehezebben ment a koncentrálás. Így csak ennyit tudtam kinyögni:

- Baj van.

Jóságosan elmosolyodott. Atyaian.

- Ugyan…

Megköszörültem a torkom, s tettem még egy kísérletet:

- Szóval én csak azért bátorkodtam zavarni a könyvtárszobában, hogy figyelmeztessem. Az emberek…

- Mit értünk ember alatt? – jegyezte meg, s járkálni kezdett a szobában. – Gondolt már erre valaha is? Vagy netán ön is úgy képzeli, hogy…

A betört ablakon át egy nehéz tárgy vágódott a ruhásszekrénynek. A robaj megint elvonta a figyelmemet. Mire ismét koncentrálni tudtam, percek teltek el.

- Szeretném figyelmeztetni egy sajnálatos eseményre, amely…

- Arra gondol – vágott ismét a szavamba -, hogy abban a tanulmányban, ami legutóbb jelent meg abban a német lapban, kétségbe vonták azt a tételt, miszerint…

Megint nem hallottam semmit, mert odakint valami felrobbant, és a tetőszerkezet gerendájának egy darabja ráesett az egyik vitrinre.

- Ejnye…- lépett oda, s a fadarabokat idegesen arrébb hajigálta. – A Flaviusok korabeli ritka érméim. Tudta azt barátom, hogy ebből a sestertiusból csak hét darab van Európában?

Közelebb léptem egy kissé.

- Én csak figyelmeztetni akartam arra, hogy…

Az egyik oldalfala váratlanul bedőlt a szobának. A porfelhő eltakart szinte mindent, csak a fölényes mosoly hasított át a tompa szürkeségen, mint holmi reflektor.

- Ugyan, maga túldramatizálja a helyzetet. Annak az illetőnek az állításait én könnyedén megcáfolom. Ide nézzen! – ütött öklével egy iratcsomóra. – Itt vannak a jegyzeteim, melyek bebizonyítják…

A tető egy része a fejünkre rogyott. A három leszakadt gerenda közül egy előttem zuhant a szőnyegre, kettő az íróasztalra esett, s maga alá temette őt is.

Hirtelen úgy éreztem, túl régóta vagyok már itt. Elvégre nekem dolgom van. Máshol.

- Nos, jó. Én megyek – jelentettem ki, s hátrálni kezdtem.

Ő elterült az íróasztal roncsai alatt, a két lezuhant gerenda keresztben feküdt a lábán és mellén, de a még mozgásképes egyik karjával továbbra is fölényesen legyintgetett.

- Ne izgassa magát amiatt a német lapban megjelent dolgozat miatt! Az a professzor egy kókler. Minden szavát cáfolni tudom. Felesleges pánikot keltenie.

- A viszontlátásra! – mondtam, s kiléptem az ajtó kiszakított helyén. Nyomomban emberek özönlöttek a könyvtárszobába, kezükben ismeretlen rendeltetésű tárgyakat szorongatva.

- Még azt javasolnám – hallottam egyre halkuló hangját, melyet furcsa eredetű zajok kísértek -, hogy nézzen utána a náció, mint fogalom kialakulásának. Vélhetően téves képzetei vannak a témakörben.

Többet nem hallottam felőle.

Bár, igazság szerint nem is nagyon kerestem.

De hát elfoglalt ember vagyok, kérem. Nekem is rengeteg dolgom van az életben.