Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

Egy zenekar dicstelen vége

Pozsonyi Ádám

2019.05.10. 14:30

A „Történetek a Mutter-klubból” ciklusból – A kultúrrendőr – Pozsonyi (b)irodalma 15.

1.

Nünüke – polgári nevén Hegedűs Erika – meg volt róla győződve, hogy az énekhangja félelmetesen jó – különös tekintettel a magas, kissé elnyújtott hangokra –, ugyanis Bánki e szavakkal lépett oda hozzá az Almássy téri Szabadidőközpont női vizeldéjének bejáratánál.

– Kisasszony – szólt Bánki, és udvariasan a hölgy felé nyújtotta a sörösüveget. – Az Ön hangja egy csoda! Percek óta itt szobrozunk a barátommal – bökött felém –, hallgatjuk az illemhely belsejéből kihallatszó mesés énekhangot, mely hang kisvártatva közeledni tetszett, fokozatosan erősödött, s ím, az ajtóban egyszer csak megjelent Ön, s most a barátommal itt állunk letaglózva. Engedje meg, hogy megkérdezzem, nem akar belépni az együttesünkbe? Ön lehetne az énekesnő!

Nünüke csak állt ott, zavartan fogta a meglangyosodott Kőbányait, majd halkan így szólt.

– De igen. Miért is ne?

Nünüke – kinek az égvilágon semmi köze nem volt a legendás Korcs Undor Nünühöz, s Undor minden bizonnyal felháborodva ráncolta volna szemöldökét ama hír hallatán, hogy őt, mint a csücsörítés tudományának hírneves tudorát, holmi becéző formában emlegetik – azt persze nem tudhatta, hogy Bánki meg jómagam már hetek óta, minden egyes koncerten az ő hátsó domborulatait tanulmányoztuk, s a történet előtti szombat este fél tizenegy magasságában, amikor az Auróra cirkáló épp befejezte a Fojtogatók c. dal előadását, Bánki ujjával a tőle pár méterre kissé kapatos állapotban üldögélő lány felé bökött, s így szólt.

– Nézd! Be lehet látni a lába közé. Ó, de felcipelném valahová! Adj egy lakáskulcsot!

A rajz a szerző munkája

Jómagam csak bólintottam erre, s kibontottam egy sört.

Nünüke mindezt nem tudhatta, azt viszont igen, hogy édes jó szülőanyja már századszor szólt rá ebben a hónapban, hogy ne nézegesse magát folyton a tükörben, s ne vegyen fel különös pózokat, miközben – az angol X-ray Spex együttes énekesnőjét hallgatva – a kezében tartott Piros Arany ételízesítő tubusát tartja a szája elé.

Épp ezért Nünüke szerfölött pozitívan állt a művészi kiteljesedés kérdésköréhez.

– Mi a zenekar neve? – csacsogott. – És milyen zenét játszik?

Összenéztünk Bánkival. A zenekar neve eddig eszünkbe sem jutott. De hosszú tűnődésre most nem volt idő.

– Alternatív Avantgárd Art – mondtam neki. – A. A. A. – Majd még hozzátettem: – Én találtam ki.

– Nagyon jó! – sikkantott Nünüke, és a nyakamba ugorva lelkesen átölelt, s míg én a levegőt kapkodtam, vállamra boruló hajának sűrű erdején keresztül belém hasított Bánki féltékenységtől izzó tekintete.

– Erre most nincs idő! – rántott arrébb a barátom vadul, majd a lány felé fordult.

– Megengedi, hogy tegezzem?

Nünüke elmélázva bólintott, mert igazság szerint eddig se értette ezt a fura eleganciát.

– Persze – mondta, s valami italféle után kezdett nézelődni, mert a tőlünk kapott sör közben elfogyott, de megbotlott egy földön horkoló koncertlátogató bakancsos lábában, és nagy lendülettel egy közeli székbe rogyott, ismét rálátást engedve így a combján feszülő harisnyára.

A harisnyán több helyütt felfutott a szál.

Nyeltünk egyet Bánkival.

– Mikor kezdhetnénk el a próbákat? – Hajoltam közel a füléhez, s Bánkinak minden bizonnyal ugyanez a gondolata támadt, mert a fejünk majdnem összekoccant a Nünüke álla tájékán. – Az alternatív kultúra helyzete nem tűr halasztást. Ezt be kell látnod.

– Mondjuk jövő héten? – kérdezte Nünüke, s két lába kalimpált, amikor feltápászkodott a székből.

Ismét csak nyeltünk egy nagyot.

– Megadom a számom – szólt, majd egy használt buszjegyre firkantott valamit, intett és imbolyogva eltűnt a tömegben.

– Azt a számot először is add ide rögtön, vagy másold le nekem is – szólt Bánki, míg a lány hullámzó járását figyeltük guvadt tekintettel.

Megtettem, amire kért.

Megtettem, mert a barátság még az ehhez hasonló kemény próbákat is kiállja.

2.

– Na, jó, de hol próbáljunk? – tettem fel a kérdést már később az éjszakai busz megállójában.

Bánki elgondolkodva vakargatta állát. Sörtéi bántóan sercegtek. A különös zaj összevegyült egy koncertről hazatántorgó fiatalember ordítva előadott élménybeszámolójával, melyet nem messze tőlünk, egy nemrég ültetett facsemete ágaival osztott meg heves gesztusok kíséretében.

Bánki sokáig nem válaszolt. A zakózsebében turkált mélázva, s közben megállapította, hogy az egyik zsebe lukas, amiből rögtön rájött, hogyan veszíthette el azt a két doboz konzervet, mit munkahelyéről, a konyháról hozott volt minap.

– A Perecnél? – vetettem fel. – Ott jó nagy a garázs. Ott tartottuk tavaly az Infantilis Fesztivált is, ahol fellépett a Gépzsír, a Fésű meg az Olaf Palme gyilkosai is.

– Nem. A Perec nem jó – rázta meg a fejét szigorúan Bánki. – Neki most nincs nője.

– Ez igaz – bólintottam, s felszálltunk a közben beérkező buszra.

Végül találtunk egy garázst Angyalföldön, ami távol esett, dohos is volt, ellenben olcsó, lévén mindössze pár üveg világos sört kellett hoznunk a nagyothalló portásnak, aki a Kopasz ismerőse volt – hihetetlen, hogy Kopasz mennyi embert ismert, csak ámultunk folyton –, s úgy mutatott be minket neki, mint „barátait az iskolai énekkarról”.

Dobosnak jelentkezett Bánki egy barátja, aki profi dobos volt, de Bánki elutasította.

– Túl jól néz ki és jó a dumája. Szó se lehet róla. Inkább legyen a Zsobó, aki elég bénán dobol, de pont oly bénán néz ki, s ráadásul beszédhibás is – jelentette ki, majd vetett felém egy sanda pillantást, s hozzátette: Ne fokozzuk a konkurenciát. Így is sokan vagyunk erre a nőre.

Én meg fejet hajtottam a bölcsessége előtt.

3.

Megjelentünk a próbán. Bánki meg én gitárokkal, Zsobó a dobverőjével meg az uzsonnás zacskójával, ami nélkül egy lépést sem tett, Nünüke meg valami igen rövid szoknyában, csizmásan, erősen kifestve, amit valamelyik Siouxsie and the Banshees-poszter hatására kreált. Elkezdtünk hangolni, a portás meg beállt az ajtóba, amit mi idegesen nyugtáztunk, mert rájöttünk, hogy ugyan nagyothall, de attól még jól lát.

– A mi nőnket ne stírölje! – csapkodtuk az asztalt a Mókusban Bánkival a próba után.

Ezt a mondatot élvezettel forgattuk a szánkban, mert a „mi nőnk” már elég közel állt ahhoz, hogy „az én nőm”.

Lassacskán azonban rá kellett jönnünk, hogy a taktika teljes mértékben kudarcra van ítélve. Már megírtunk egy félórás műsort, de egy centivel sem jutottunk közelebb a kitűzött célunkhoz.

Egyikünk se. Pedig próbálkoztunk.

Minden próba maga volt a kínszenvedés. A számokba egyáltalán nem illett Nünüke énekhangja, sőt, Bánkit kifejezetten idegesítette a nyivákolása, így amikor a refrént Nünüke teljes erőbedobással énekelni kezdte, s a nyakán kidagadtak az erek, ő megborzongott, tekintetét elfordította a lány hangképző szervének környékéről, s a hátsó domborulatait kezdte tanulmányozni.

Ez kissé megnyugtatta őt.

– Nem illik bele pajtás, jobb lenne nélküle – sóhajtozott mindig a kocsmában Bánki. – De hát mit csináljunk? Valahogy ott kell tartani a közelünkben – mondta, majd búsan legyintett, s rendelt még egy sört.

– Holnap te dicséred a hangját – nézett rám, miután kortyolt egy nagyot. – Én már nem bírom ezt a hazudozást.

Hát igen. A próbák úgy néztek ki, hogy Bánki mutatott valami témát, amire én rögtönöztem egy szöveget, s a fecnit Nünüke orra alá dugtuk.

– Most te jössz! – mondtam, s miközben a papírt adtam át neki, hozzáértem a kezéhez.

– Ez az akkord itt jó lesz? – Nézett Nünükére Bánki, s míg odahajolt, kézfejével a lány hátsójához ért.

– Mi lenne, ha a refrént kicsit vadabbul sikoltanád? – fogtam meg két vállát, s közben mohón a dekoltázsába néztem.

– Várj, leejtettem a pengetőt! – így Bánki, s a szék alatt mászva megpróbált a combok közé pillantani.

Ellenben a próbák után Nünüke mindig sietett haza.

– Nincs kedved feljönni hozzám és megbeszélni a ritmikai kíséretet? – néztem a szemébe az egyik alkalommal.

Rövid fejrázás volt a válasz.

– Van otthon egy Pistols-kazettám – így Bánki rá egy hétre. – Megmutatnám milyen kórusra gondoltam, ha van most egy kis időd.

– Bocs, de sietek.

És ez így ment heteken át.

A kudarcok kudarca a „Nyárspolgárok, köpök rátok!” című dal begyakorlása után következett be. Nünüke a földön ült, lábait felhúzta álla alá, s egy sörrel a kezében elmélázva dúdolgatta az énekdallamot. Tekintetem végigsiklott két combján, s mellé telepedtem. Lassan átvettem a dallamot, dúdoltam vele, s míg egyre közelebb húzódtam hozzá, kezem – mintegy véletlenül – a háta mögé dugtam, s óvatosan csúsztattam hátsó fertálya felé. Egy centi, még egy centi, éreztem, lassan célba érek, Nünüke nem tiltakozik, hagyja, dúdol tovább, még egy centi, gyerünk, s egyszerre ujjaim valami meleget érintettek. Meleget, keményet és durvát. Ösztönösen megragadtam azt a valamit, s éreztem, hogy ujjaim egy másik kéz ujjait fogják, majd rémülten elengedtem, s Nünüke válla fölött tekintetem találkozott Bánki döbbent tekintetével.

– Ez így nem mehet tovább – jelentette ki másnap Bánki a Mókusban.

Nem mondtam neki ellent.

A helyzetet a sors oldotta meg, a sors, mely egy erős megfázás képében jelentkezett, miáltal Bánki a következő próbát nem tisztelte meg jelenlétével.

Ott álltunk Zsobóval, ki falta az uzsonnát – Bo… bo… bocs, srácok, de é…é…é... éhes vagyok –, a rosszul halló, de igencsak jól látó portással, ki ismét csak Nünüke falatnyi szoknyájából kilátszó testrészeit tanulmányozta, meg én, ki a próba – és Nünüke – tiszteletére még a legjobb GBH-s jelvényemet is feltűztem.

Úgy éreztem, elérkezett az idő.

– Gyere – szóltam a lánynak rekedten, s megfogtam a kezét. – Meg kell beszélnünk valamit.

És jött.

– Nem veszed észre, hogy mi van? – szegeztem neki a kérdést, miután a sokadik kört tettük meg a környéken. – Mi már lassan megbolondulunk!

– De. Látok én mindent – mondta Nünüke, majd megállt, s karomra tette a kezét.

– Ti nagyon helyes fiúk vagytok. Különösen te – mondta, s ujjait végighúzta a vállamon. – De nekem az együttes a fontos. A zenekar. Ha belebonyolódnék bármibe is, a zenekar látná kárát.

– Nem lehet – sóhajtott Nünüke. – Sajnos nem tehetem.

4.

– Francba a zenekarral, meg a nagybetűs művészettel! – üvöltött fel Bánki, mikor másnap meglátogattam, s beszámoltam neki a fejleményekről. Olyan erővel ugrott ki az ágyból, s bontott ki egy sört, mint aki sosem volt beteg.

– Micsoda egy liba! – dühöngött. – Kit érdekel a zenekar? Ha akarunk, csinálunk holnap öt másikat! Csak nem gondolja komolyan, hogy az underground, az avantgárd kultúra meg az önkifejezés nevezetű maszlag miatt hallgatjuk hetek óta a sipítozását, s fecséreljük az időnket? Csak nem gondolja ezt komolyan? Ugye nem?

– De. Szerintem ezt gondolja – bólintottam búsan, s kivettem kezéből az üveget, majd számhoz emeltem.

– Akkor én kiszállok! – így Bánki. – A zenekarnak ezennel vége.

Hallgattunk egy darabig. Csak a Tesla lemezjátszó sercegése hallatszott halkan a másik szobából, ahol a Judas Priest együttes Breaking The Law c. dalának közepén ugrott a tű, s századszorra ismételte a refrént.

– Tudod, hogy mire gondolok? – törtem meg a csendet kisvártatva.

– No?

– Mit kezdjünk azzal sok jó számmal, amit alibiből írtunk?

– Hm – töprengett Bánki. – A kérdés jogos. Azok a számok túlságosan is jók. Még Nünüke sem tudta őket elrontani. Tudod mit? Alapítsunk egy másik zenekart, s akkor majd annak lesznek a számai. És akkor nem veszett kárba az a rengeteg idő. Most, mindjárt ki is találjuk a zenekar nevét.

– S ki fog majd énekelni?

– Mit tudom én – legyintett Bánki. – Majd éneklek én. Vagy te. Vagy akárki, akár a nagyothalló portás. De hogy én még egyszer nővel nem kezdek zenélni, az biztos. Egy életre befejeztem!

Nem mondtam erre semmit. Mit is mondhattam volna?

Egyetértően bólintottam, majd a hűtőszekrényhez ballagtam, s kinyitottam még egy sört.

OLVASTAD MÁR?

KOMMENTEK BETÖLTÉSE
Világsztárt fogadott hivatalában Tarlós István

Világsztárt fogadott hivatalában Tarlós István

Scarlett Johansson húsz éve járt Budapesten, és örömmel látta, mennyit változott azóta a város.

Igazi kupahétvége vár ránk!

Igazi kupahétvége vár ránk!

Ezen a hétvégén kerül sor a Magyar Kupa főtábláján első fordulójára, azaz a legjobb 64 közé jutásért küzdenek a csapatok.

Ilyen lenne a rockerek söre?

Ilyen lenne a rockerek söre?

Ha igen, akkor ideje egy kicsit keményítenem a zenei ízlésemen!

Hungary is once again in the focus of Europe

Hungary is once again in the focus of Europe

Here is our weekly report on the most important news and events that took place in Hungary.

Svájc magához csatolná Ausztria egyik tartományát

A területi változás a helyieknek sem lenne ellenére.

Olyan a kutya, amilyen a gazdája

Olyan a kutya, amilyen a gazdája

Gyakoribb a túlsúlyos kutya a kövér gazdiknál, mint a normál testsúlyú kutyatulajdonosoknál – derítette ki a Koppenhágai Egyetem állatorvosainak kutatása.

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
A 888.hu a kényelmesebb böngészés érdekében cookie-kat használ. Adatvédelmi tájékoztató ELFOGADOM
Vissza az oldal tetejére