Erre most nagy szükség volt. A magyar lakosság annyira sóvárogta, annyira kellett neki, mint egy falat kenyér. A családapa esetleg arra gondolt, hogy jön a húsvét, és a húgom jön át a gyerekével, és majd körülüljük az asztalt, de nem fogunk örülni a gyerek diplomájának, és majd Endre bátyámra is rászólunk, hogy ne mondjon vicceket, mert mi boldogtalanok vagyunk. Hisz megírta az újság. Vagyis az internet.

„Az Ipsos közvélemény-kutató globális boldogságtérképének elkészítéséhez 30 ország lakóit kérdezte meg arról, hogy mennyire tartják magukat boldognak, ez hogyan változott, továbbá mit tartanak a boldogság forrásának. A százalékos skáláról az olvasható le, hogy a lakosság hány százaléka tartja magát »nagyon« vagy »inkább« boldognak. A végeredmény szerint Hollandia (86 százalék) a legboldogabb ország, míg második helyen Ausztria (85 százalék), a harmadik helyen pedig holtversenyben Kína és Nagy-Britannia végzett.”

Valahogy fura nekem, hogy azok az országok a legboldogabbak, az a kultúra és szemléletmód, amely kitalálta a safe space fogalmát, s mely a legismertebb videómegosztóról gyakorlatilag eltüntette a nem tetszik gombot. Úgy tűnik, boldognak lenni itt kötelező, és a vigyor az arcodra van rajzolva krétával.

„A felmérés szerint Törökország rendelkezik a legkevésbé boldog lakossággal (42 százalék), míg Argentínában egy fokkal boldogabbak (48 százalék). Ezeket az országokat előzi Magyarország 51 százalékkal, hazánk lakosságának 13 százaléka egyáltalán nem tartja magát boldognak.”

Kimegyek a piacra. Vagy bekukkantok a kocsmába. Ott ül Géza úr. Ügyesen sodorja a cigarettát. Páratlan, az ember csak nézi. Valahogy úgy érzem, hogy boldogabb, mint mondjuk az a holland, akire rálőtt a rendőrség tavaly év végén egy korlátozások elleni tüntetésen.

Vagy itt van Annuska néni, a szomszédunk, négy gyerek anyja, és kilenc unoka nagyanyja. Lefogadom, boldogabb, mint az az osztrák, akinek hazájában a legutolsó felmérések szerint robbanásszerűen emelkedik a muszlim hívők aránya, és 2050-re elérheti a 19 százalékot. Vagy itt van Gábor barátom, más néven „Kedélyes úr”. Ő bakelit lemezeket gyűjt. A múlt relikviáit gyűjtögeti, ellentétben a felmérésben élen járó haladó nemzetekkel, kik igyekeznek megszüntetni mindazt, ami a múltból még hátra maradt.

Boldogság. Mi kell a boldogsághoz?

Safe space, Ukrajnás háttérkép – kissé különös, hogy ők is boldogabbak – és minél több LMBTQ civil szervezet semmiképp.

Dalárda! Ez az, ami hiányzik! A Szent Flórián Tűzoltó Egylet Dalárdája a Karnagy úr vezetésével. Tag még a Kántor úr is, aki karpaszományos őrmester egyébiránt, no és a Jegyző úr. Rendszeresen fellépnek a Szüreti Bálban és a fontosabb társadalmi eseményeken. Minden vasárnap a mise után megisznak egy laza fröccsöt a templom melletti vendéglőben, ahol zóna-pörkölt is kapható – a tanító úr kedvence –, s a cigányprímás húzza esténként a „nótát”. Mert akinek nincs nótája, annak szíve sincs.

Hogy ez így hányadik helyezés, arról fogalmam sincs, de nem is érdekel.