Magyarország államformája a királyság volt Szent István király megkoronázásától, 1000-től egészen 1946-ig, vagyis a második világháború alatt, illetve annak nyomán keletkezett állami szuverenitásvesztésig. A Szent Korona „testének” elképzelésében, a közismert Szent Korona-tanban született meg, és alakult ki a király személyétől független magyar államiság fogalma. Ennek legfőbb lényege, hogy a magyar államot a király és a nemzet alkotja. Az állam e két fő személyi összetevője révén képezi a „Szent Korona egész testét”, így a legfőbb államhatalom a Szent Korona egész testét illeti meg.

Létrejövő államiságunk keresztény volta, jellege kapcsán néhai Mádl Ferenc, Magyarország 2000 és 2005 között hivatalban lévő köztársasági elnöke fejtette ki büszkeséggel még egy rendszerváltást követő nemzetközi konferencián: „Több mint szimbolikus, hogy első királyunk, a magyar államiság megalapítója, Szent István a szent koronát a pápától kapta. Ettől kezdve meghatározó volt a magyar kultúra, a magyar társadalom, sőt a magyar politikai élet tekintetében is sokáig az a tény, hogy a magyarság a nyugati kereszténységhez csatlakozott.”

Ha a keresztény államiság létrejöttétől ötszáz évet továbbmegyünk a történelmi időben, akkor azt találjuk, hogy Magyarország nádora, Werbőczy István 1514-ben kiadott Tripartitumában (Hármaskönyvében) már egyértelműen megjelent a hatalommegosztás fontos gondolata, mégpedig az államhatalmat szimbolizáló Szent Korona testének képében. A szerző ugyanis az uralkodó és a nemesi osztályegymás iránt kölcsönösen érvényes jellegű kapcsolatát, azaz egymásrautaltságát fejtette ki, amikor a következőket írta: „Mert a fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal. […] Az ilyen nemeseket […] a szent korona tagjainak tartjuk.” Az utóbbi mondat tükrözi, és önti konkrétan formába azt az organikus államszemléletet, amelyben a Szent Korona teste jelenik meg.

A nemzeti forradalom és szabadságharc vérbefojtásától, azaz 1849-től egészen az 1867-ben megkötött kiegyezésig – ideiglenes közjogi állapotként – a királyság és vele a magyar államiság is megszűnt, s hazánk Habsburg-koronatartományok formájában élt tovább. Megszakításként kell említeni továbbá az 1918-as Népköztársaság és az 1919-es Tanácsköztársaság időszakát, amelynek forradalmi létrejöttét egy barbár erőszakba torkolló, legvégül már az 1871-es párizsi kommünárdok hatalomátvételére emlékeztető, törvénytelen államcsínyként is értékelhetjük.

Az Árpád-kor közjogi hagyományai nyomán a királyt általánosan a nádor (vagy nádorispán) helyettesítette a 14. századtól, az uralkodó utáni második legnagyobb országos méltóságként, abban az esetben, amikor a király – távolléte miatt – nem gyakorolhatta közvetlenül uralkodói jogait. A király tartós helyettesítésére az országgyűlés kormányzót választott; történelmünk során három jelentősebbnek számító kormányzói időszak volt: Hunyadi János kormányzósága (1446–1452), Kossuth Lajos kormányzóelnöki hónapjai (1849. április-augusztusban), valamint Horthy Miklós kormányzó korszaka (1920-tól 1944-ig). A mai szabályozásban az államfőt, azaz a magyar köztársasági elnököt akadályoztatása esetén az Országgyűlés elnöke helyettesíti (ez a funkcionális helyettesítés). Az elnöki megbízatást megszünteti a köztársasági elnök halála, valamint az is, ha feladatait meghatározott időn (90 napon) túlmenően nem tudja ellátni. Az Országgyűléshez címzett nyilatkozatával lemondhat tisztségéről, illetve szándékos jogsértés esetén (Alaptörvényt sért, bűncselekményt vagy tisztsége gyakorlásakor törvénysértést követ el) tisztségéből megfosztható.

A 13. századtól kezdve a kormányzás és általában a közhatalom-gyakorlás joga királyi felségjog volt a késő középkori és újkori magyar jogfelfogásban, míg a rendek ugyanakkor törekedtek a szerepük megerősítésére. Az államhatalom forrásának és birtokosának ekkor a Szent Koronát tekinthetjük, a király – a rendekkel megosztottan – a Szent Korona jogait gyakorolta. A rendi korban a magyar országgyűlés a királlyal együtt alkotta meg az állami rend fenntartását célzó törvényeket. Kialakult és kikristályosodott a királyi felségjogok rendszere, ezen jogok körében a személyes, fenntartott felségjogokkal és a kormányzási (uralmi funkciójú) felségjogokkal.

A király kormányzati felségjogai tehát ebben a korban (egészen a 19. század közepéig) uralmi és politikai természetű királyi jogosultságok, amelyet a király törvényhozó személyként gyakorolt (kezdeményezte és szentesítette a törvényeket, összehívta és berekesztette az országgyűlést etc.) Rendeletalkotási joga törvényes és érvényes gyakorlásához a polgárosult időszakban már miniszteri ellenjegyzés volt szükséges, és 1867-től a törvénykezdeményezési jogot miniszterek útján gyakorolhatta. A törvényszentesítés joga a jogszabály uralkodó általi aláírását, és a királyi pecséttel történő lepecsételését foglalta magába (1867-től ezt a királyi jogot is a kormány útján gyakorolva). A szentesítési jog gyakorlása körében, 1848-tól már a hivatalos lapokban (a Pesti Hírlapban, majd a Közlönyben, aztán az Országos Törvénytárban) tették közzé a törvényi jogszabályokat.

Részben idekapcsolható egy deáki anekdota, amely a „rosszul gombolásról” szól. Eszerint a haza bölcse egyszer azt mondta, hogy az 1848-as törvények olyanok, mint a huszármente, ha egy gombot kihagynak belőle, akkor rosszul gombolódik végig. Ennek feljegyzése Madách Imrének köszönhető, és azt értelmezés szerint a „kihagyott gomb” a Pragmatica Sanctióban érzékeltetett, az 1848-as törvényekben azonban nem szabályozott „közös ügyek” kérdése. Az 1867. évi XII. törvénycikk szabályozta azt a kapcsolatot, mely „egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felségének többi országai és tartományai között jogilag fennáll”, s mely – a törvény címe alapján – az 1723. évi I., II. és III. törvénycikkek által elfogadott Pragmatica Sanctión alapszik. Ennek értelmében Ausztria és Magyarország lemondott az állami szuverenitás egyes fontos területeiről, így a külügyeket és a hadügyet közös minisztériumokkal intézte (egységes diplomáciai szolgálat és hadsereg fenntartásával), és egy közös minisztérium kezelte e területek pénzügyeit is. A közös ügyek vezetésére az uralkodó (császár, illetve magyar király) nevezhetett ki az államfői jogkör gyakorlása révén minisztereket, az osztrák és a magyar parlamentek befolyása nélkül.
A magyarországi közjogi hagyományban a király a legfőbb bírói hatalommal is rendelkezett, a nem személyes bíráskodás (törvénykezés) esetére az uralkodó maga állította ki a helyetteseit, és a – kegyelmezés jogával is rendelkező –királyhoz fellebbezni lehetett, a korábbi bírósági, hatósági döntéseket újra lehetett vizsgáltatni.

A kormány kinevezése és elbocsátása a király joga volt. Itt szabály volt, hogy az uralkodónak a miniszterelnököt az országgyűlésben többséggel rendelkező pártból kellett kineveznie, míg az egyes minisztereket mindig a miniszterelnök javaslatára nevezte ki, hozzátéve, hogy a miniszterelnöknek és a kormánytagoknak – a parlament mellett – a király bizalmát is bírniuk kellett.

Napjainkban, a parlamentáris rendszerekben az államfő csupán névlegesen tekinthető olyan vezető közjogi tisztségviselőnek, aki az állami hatalom vezetője, és valójában csak igen minimális végrehajtó hatalommal rendelkezik. A hatalmat ugyanis a valóságban – a hazai alkotmányos evolúció is ezt mutatja egy egyébként nem mindig békés, és szerves történelmi fejlődés nyomán – általában a kormány, azaz egy kormányzati testület (kabinet) irányításával gyakorolják, amelyet a kormányfő irányít, illetve prezideál, s aki egyben felelősséggel tartozik a törvényhozás felé is.

Az államfői hatalom tekintetében is fontos, hogy a kormány mint végrehajtó hatalom ezért a törvényhozásnak felelős, illetve a hazai szabályozásban az Országgyűlés által elszámoltatható, és a magyar miniszterelnök – az általa vezetett kormány államfőhöz való viszonylatában – a parlament sorsán osztozik a hatalommegosztási törvényszerűségek révén, a belső politikai változások végeredményeként vagy következményeként. A modern magyar alkotmányos gyakorlat igyekszik biztosítani a törvényhozás autonómiáját a köztársasági elnökkel szemben (is), vagyis a törvényalkotásnak erős, meghatározó szerep jut a politikai-közhatalmi rendszer fenntartása tekintetében.

A köztársasági elnök mai, törvényhozással kapcsolatos jogkörei közé tartozik, hogy az államfő különleges jogrendet érintő döntéseket hoz; ő hívja össze az Országgyűlés alakuló ülését; ő oszlathatja fel az Országgyűlést; a köztársasági elnök javaslatot tesz a miniszterelnök, a Kúria elnöke, a legfőbb ügyész és az alapvető jogok biztosa személyére, továbbá kinevezi a hivatásos bírákat és a Költségvetési Tanács elnökét.

Ha a köztársasági elnök a törvénnyel vagy annak valamelyik rendelkezésével nem ért egyet, azt aláírás előtt meghatározott határidőn belül megfontolás végett, észrevételeinek közlésével visszaküldheti az Országgyűlésnek (ezt hívják politikai vétónak), vagy pedig véleményezésre megküldi az Alkotmánybíróságnak, ha esetleg az adott törvény valamelyik rendelkezését alkotmányellenesnek tartja (ezt alkotmányossági vétónak nevezik). Fontos azonban, hogy a köztársasági elnök egy, az Országgyűlés által elfogadott törvény tekintetében csak az egyik vétójogával élhet. A parlament ezt követően a törvényt újra megtárgyalja, és elfogadásáról ismét határoz, vagy ha az Alkotmánybíróság – az Országgyűlés kezdeményezésére, soron kívüli eljárásban – nem állapít meg alkotmányellenességet, akkor a köztársasági elnök köteles azt aláírni és öt napon belül kihirdetni.

Példa számosan létezik arra, hogy egy köztársasági elnök szükségét látja akár a politikai, akár az alkotmányossági vétó alkalmazásának. Gondoljunk át azonban ezen államfői hatalmi jogkör lehetősége mögött egy mélyebb tartalmi lényeget; például a már említett Mádl Ferenc, aki mindösszesen tizennégyszer élt az alkotmányossági vétó eszközével, e tekintetben is a magyar konzervativizmus legtisztább közjogi és politikai hagyományait képviselte. Ő egyszerre hitt a társadalmi viszonyokat szabályozó közjogi törvények reformképes szellemű fejlődésében, és utasította el ugyanakkor az erősen dogmatikus (és sokszor mégis forradalomszerűen kapkodó) törvényalkotási gyakorlatot, amely jellegzetesen a 2002 utáni időszak baloldali kormányzását jellemezte.

Érdemes – történeti nézőpont alkalmazásával – röviden összevetni néhány mai köztársasági elnöki jogkört az egykori királyi felségjogok szabályozásával. A régi Magyarországon ugyanis az uralkodó már említetten ún. személyes, fenntartott felségjogokkal is rendelkezett, olyan jogokkal, amelyek a magyar köztársasági elnök – mai szabályozás szerinti – jogköreiben erősen korlátozva élnek tovább. Néhány példa ezekre a területekre:

1. Hadügyi felségjog volt a honvédség belső szervezése, irányítása, vezénylete, a közös hadsereg, illetve a honvédség közvetlen vezérlete háború idején. Ez belsőparancsolási és fegyelmi-fenyítő hatalmat jelentett az uralkodó számára. Ez az államfői jog ma akként él tovább, hogy a köztársasági elnök a fegyveres erők főparancsnoka; ez nem a véd- és hadszervezeten belül viselt rang, beosztás, hanem alkotmányjogi jogállásának részét képezi – a köztársasági elnök a Magyar Honvédség erőin kívül áll, ezért irányít és nem vezet.

2. A király külügyi felségjogának körében közvetlen módon irányíthatta a külpolitikát, és ide tartozott a követek küldése és fogadása is. Nemzetközi szerződéseket ugyanakkor a király csak az országgyűlés előzetes hozzájárulásával köthetett, enélkül ilyen jellegű írásos egyezmény, paktum, megállapodás nem jöhetett létre, azonban a király külügyi felségjogként rendelkezett a hadüzenet és a békekötés jogával. Ami mindezekhez kapcsolódóan a köztársasági elnök mai jogkörét illeti: ő képviseli a magyar államot, és Magyarország nevében nemzetközi szerződéseket köt. Emellett megbízza és fogadja a nagyköveteket és a követeket.

3. A királynak kitüntetés adományozási joga volt, amely kiterjedt arra, hogy királyi hivatali és más címeket, az érdemek elismeréseként rendjeleket és egyéb, az állam részéről megtisztelést kifejező kitüntetéseket alapíthatott és adományozhatott. A köztársasági elnök a mai szabályozásban – alkotmányos döntési szabadságát tekintve kétségkívül jelentősen változtatott jogaként – adományozza a törvényben meghatározott címeket, érdemrendeket, kitüntetéseket és engedélyezi viselésüket.

4. A király kegyelmezési jogkörét egyének – vagy személyek meghatározott csoportjai – körében gyakorolhatta, közkegyelem és amnesztia adásával, továbbá a király eljárási vagy végrehajtási kegyelmet is gyakorolhatott. A mai szabályozás szerint köztársasági elnökünk rendelkezik az egyéni kegyelmezés jogával.

Alkotmányos alapelvünk, hogy a köztársasági elnök személye sérthetetlen; az államfői tisztség összeegyeztethetetlen minden más állami, társadalmi, gazdasági és politikai tisztséggel vagy megbízatással, ennek megfelelően a köztársasági elnök fő szabályként más keresőfoglalkozást nem folytathat, és egyéb tevékenységéért díjazást nem fogadhat el. E tekintetben a szerzői jogi védelem alá eső tevékenységek képeznek csak kivételt. A köztársasági elnök jogállásának részletes szabályait és javadalmazását sarkalatos törvény határozza meg.

A köztársasági elnök a magyar állam fejeként kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett – itt hozzátéve, hogy az Alaptörvény nem változtatott lényeges pontokon az államszervezet tekintetében, és a tagoltság arányossága, a szintek és szervtípusok észszerű konstrukciója jellemzi a modern magyar állam működését. Az állam és magyar nemzet ezeréves társadalmi szerveződését meghatározó, a közösségi létezés fontosságát hirdető keresztény értékrendszer tölti meg szilárd identitással államiságunk mai alkotmányos alapelveit is. A köztársasági elnök ezen princípiumok érvényre jutását kell, hogy segítse, és teszi is ezt napjainkban Novák Katalin, első női köztársasági elnökünk személyében – hivatali idejének első fél esztendeje alapján – mindeddig igen felelősségteljes és alázatos, példaértékű elhivatottsággal végzett áldozatos munkája révén.