Közelebbről persze azt sem nagyon tudjuk, hogy mi az a „rendszer”, de akik hiszik, hogy ilyen van – lásd még Harry Potter, Csipkerózsika és társai –, azok egyenesen szerelmesek belé.

A nem új, de felújított divat az, hogy hangsúlyozzák, az „egy személyre” fölépített ún. „rendszerek” mennyire kérész életűek, hamar összeomlanak.

Ha ennek a nézetnek a hívei valójában azt mondják, hogy minden „rendszer” – bármi legyen is az – előbb-utóbb összeomlik, akkor nem mondanak semmit egy nyilvánvaló evidencián túl. Amit ember alkotott, azt el is törölheti, és semmi, amit ember hozott létre, nem számíthat örök életre. Márpedig a politikai rendek mindegyikét emberek hozták létre – tádámm! –, némelyek még fantázialényt is csináltak belőle, ezek volnának a „rendszerek”. Akár egy emberre épül, akár az önműködő szisztéma álmára, pont ugyanúgy összedől egyszer.

Hogy miért rajonganak némelyek ezért a meséért, az nem könnyen megválaszolható. Talán nem szeretik a kiemelkedő személyiségeket. Pedig a politika és a történelem is róluk szól, azonban csak akkor szólnak róluk, ha valóban vannak ilyen személyiségek.

De ha politikáról vagy történelemről beszélünk, akkor bizony de Gaulle-ról, Churchillről, Reaganről, Thatcherről beszélünk – és természetesen Trumpról, Orbánról, Putyinról, akár szereti valaki az imént felsoroltakat, akár nem. Az Ötödik Köztársaság „rendszerének” működéséről lehet beszélni, ám de Gaulle említése nélkül aligha. Próbáljon valaki értekezést írni a Harmadik Birodalomról úgy, hogy egyszer sem hozza szóba Hitlert. És hiába a szerelem az Egyesült Államok fékes-ellensúlyos berendezkedéséért, még azzal kapcsolatban is bizonyos elnökök korszakairól szoktunk beszélni. Azért röhögünk árkot Jimmy Carter köré, és azért szeretjük Reagant.

Talán meglepő lehet a rendszergazdák számára, de a „rendszereket”, így a fékeket és ellensúlyokat is emberek működtetik. Ezzel a megállapítással most nyilvánvalóan kiforgattuk a világot a sarkaiból. Ha viszont ez így van, akkor ez épp annyira ki van téve az emberi szabadságból fakadó bizonytalanságnak, mint bármi más, és ez jól is van így. Miközben folyamatosan az újfasizmustól rettegnek, nem tudatosítják, hogy létezik olyan irodalom, amely a „rendszerekről” szól – ezek pedig a disztópiák.

Talán a rendszergazdák épp erre vágynak. Az unalomra. Akik önműködő „rendszerekről” álmodoznak, azok nyilvánvalóan más aljasságra is képesek. Valószínűleg ateisták (az mégiscsak az „unalmas” egyik szinonimája). Sőt, talán őszintén vallják, hogy Tölgyessy Péter háromrészes univerzális elemzései, vagy Lengyel László okfejtései szörnyen izgalmasak. Ami még ennél is rosszabb, kedvenc országaik között szerepelhet Svédország, Svájc és Kanada.

A szerencse az, hogy nincs igazuk, szerencsére vannak – jó és rossz – kiemelkedő politikai figurák. Így nyugodtan álmodozhatnak az unalomról anélkül, hogy mindenki másnak részt kellene vennie abban.