Maratont futott a német kancellár, ez mindenképpen elismerésre méltó, de a végére elfáradt. Pedig nyilvánvalóan nagyszerű tervei lettek volna még Európával, olyan nagyszerűek, amilyenek csak egy germán vezetőnek lehetnek.

A haladó tábor ájultan imádta a Muttit. Először azért szerették, mert afféle szenvtelen, jéghideg menedzser volt, a megállapodások embere, aki nem bolygatta a status quót, hanem ügyesen őrizte azt. Az ilyen se íze, se bűze karakterekért is csak a haladók tudnak őszintén rajongani. Rajongtak furcsa kéztartásáért, ami rosszindulatú trollok szerint mégiscsak egy vaginát formáz és a leszbikus hatalmat fejezi ki. A kifinomult haladók szerint viszont a nyugodt erőt testesítette meg, ahogy ez a kéztartás kellemesen belesimult (nem) az éppen aktuális papagájöltözékbe.

Aztán rajongtak érte a „Wir schaffen das“ jelszaváért és mohamedánok millióinak behívásáért, ami végre színessé teszi ezt a kifakult és megfáradt kontinenst.

Mutti volt az európai béke őrzője. Rajta állt vagy bukott, hogy lesz-e újra szörnyű háború, hogy meg tudja-e fékezni azokat a kártékony populistákat, akiknek az az ördögi terve, hogy háború legyen. Õ volt az ellen-Putyin és az ellen-Orbán.

Apropó, Putyin.

A haladár média nem győzi hangsúlyozni, hogy diktátor, ami szerintük nem is véletlen, hiszen volt KGB-s. A nemzetközi haladó sajtónak érdekes módon a Szovjetunió összeomlása után lett fontos az oroszkérdés, addig hidegháborús agresszív héjának tartottak mindenkit, aki meg akarta fékezni őket (főleg Reagant). Aztán amikor a Szovjetunió már nem volt többé, és maradványai további darabokra hullottak a Nyugat parancsait szolgaian és kissé ittasan végrehajtó Jelcin alatt, utána lett probléma Oroszország. Putyin, a diktátor alatt. Aki KGB-s, tehát kommunista. Is.

Nem így Merkel, akinek a családja önként vándorolt át Németország szabad feléből az NDK-ba, hogy aztán ott tanulmányai idején is agitációs és propagandaügyekkel megbízott delikvens és a peresztrojka idején is hithű kommunista legyen. Ez a kommunistaság nem zavarta soha a haladókat, hiszen az egy szép eszme, csak a megvalósítás ütközött sajnálatos emberi hibákba, és nyilván az NDK is földi paradicsom volt. Ezzel szemben Putyin KGB-s kommunista öröksége egyenesen démoni.

Ebből a Merkelből lett aztán az európai kereszténydemokrata politizálás szentje – legalábbis a haladók szemében. Így lett a kereszténydemokrácia mércéje a merkeli politika, magyarul az a politika, ami megfelel a roppant kényes liberális ízlésnek. Az ettől különböző, magát kereszténydemokratának nevező politika pedig nacionalizmus, populizmus. Nem olyan nehéz ezt megérteni, ilyen a hegemónia logikája: akik miatt nem fáj a liberálisok feje, akik nem sok vizet zavarnak, azok a tiszteletre méltóak, a valódi konzervatívok, keresztények, demokraták. A gaz nacionalisták szemében pedig így lett az „európai kereszténydemokrácia“ a gyávaság és a liberáltaknak való behódolás szinonimája.

Merkel mindeközben úgy volt ellen-Putyin, hogy lassan több külön utakon járó vezeték köti össze a két országot, mint a román villanyoszlopokat. Merkel pont úgy bulizott az oroszokkal, mint ’39-ben – megkerülve a már akkor is komoly gondot okozó nacionalista lengyeleket –, a hazai haladárok pedig remélték, hogy Orbán számára véget ér a buli, nekik meg kezdődik, ahogy 1944-ben, azaz nemzetközileg (tehát a germánok által) elismert szakértők veszik át a hatalmat a szabadon választott populista magyar vezetés helyett.

Valószínűleg örökre bevésődik politikai emlékezetünkbe az a csodálatos kép, ahogy a kancellár asszony, valamint Németország Franciaország nevezetű tartományának régense, Macaroni (copyright Marine Le Pen) kézen fogva vigyorognak a két diktátorral, Putyinnal és Erdogannal. Igen ám, mondják az érzékeny lelkű haladók, csakhogy Merkel hiába bizniszel úgy a diktátorokkal, mint senki más Európában, közben megjegyzi, hogy „na de a demokrácia“, illetve, hogy „ne bántsátok a buzikat“. A haladó lélek ettől megnyugszik, mert olyan kellemesen érzelmes, hollywoodi hatása van, a diktátorok (sőt talán még maga Merkel is) meg már előre ismerik az ilyen kemény kiállások súlyát – azaz tudják, hogy nem nyomnak többet egy marék lepkénél.

A német vagy bármilyen külföldi birodalom uralma a magyarok felett a haladók régi nedves álma, hiszen itthon, belső forrásból kissé nehezen tudnak hatalmat szerezni. Ezért reménykedtek abban, hogy mivel végső soron a német politikai vezetés szemében minden nép gyermeke potenciális szudétanémet, ezért talán hajlandóak megszállni minket (újra) és elzavarni Orbánt.

Lehet, hogy ez a szudétanémetséggel kapcsolatos német meggyőződés volt az oka a Schaffen SS hitvallásának is, vagyis annak, hogy a barna szempárok millióiból is gond nélkül lesznek németek. Merkel életművére – bármit tett is előtte – úgy fogunk emlékezni, hogy ő volt az, aki behívta a mohamedánokat.

Egy újabb nagy német vezető távozik tehát, és elődeihez hasonlóan olyan örökséget hagy nekünk, ami után lehet majd nagyokat takarítani. A haladók meg elvégzik a gyászmunkát.