Kifizetődő hintapolitika?

Erdoğan hosszú évek óta arra törekszik, hogy Európa kapujában fekvő országát Eurázsia megkerülhetetlen nagyhatalmává tegye, amely ambiciózus célt sok kutató neo-ottomanizmusnak nevezi. A török külpolitikai gondolkodás azzal érdemelte ki ezt a címkét, hogy az ország vezetése egyre inkább deklarált célként fogalmazza az egykoron az Oszmán Birodalom alá tartozó befolyási övezetek feletti kontroll visszaszerzését, ami főképp a török soft power eszköztárának bevetésével kivitelezhető.

(Photo by KAYHAN OZER / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

A török birodalmi gondolkodás kiteljesedését azonban jelentős mértékben visszavetette az elmúlt években, hogy egy egyre mélyülő válságnak lehettünk szemtanúi Törökországban, többek között a 80 százalékhoz közelítő infláció, az ezzel összefüggésben emelkedő megélhetési költségek, valamint a kibontakozó valutaválság mind ennek tünetei. Kétségkívül a legsúlyosabb ezek közül, hogy az elmúlt tíz év gazdaságpolitikai döntéseinek és a geopolitikai spekuláció következtében a török líra olyan mértékben veszítette el értékét a dollárral szemben, mintha a tíz évvel ezelőtti 310 forint/euró árfolyam most nem 410 lenne, hanem közel 2100. Miközben az orosz–ukrán háború negatív gazdasági hatásai kétségtelenül Törökországba is begyűrűznek, Ankara abban az egyedi pozícióban van, hogy bizonyos mértékig profitálni tudjon a válságból.

Lényegében Erdoğan hintapolitikája a Nyugat és Oroszország között megteremtette a lehetőséget arra, hogy Törökország a háborúban álló felek közötti mediátor szerepét magára öltse. Ankara úgy volt képes kapcsolatait megőrizni Moszkvával és Kijevvel egyaránt, hogy ezzel nem sodorta veszélybe saját geostratégiai érdekeit a fekete-tengeri régióban, valamint az Oroszország ellen bevezetett kontraproduktív hatású szankciókból is kimaradt.

Törökország azonban nemcsak Oroszország és Ukrajna között töltötte be a híd szerepét az elmúlt hónapok tárgyalásai során, de ugyanezen funkciót látta el a Nyugat és a vele szemben egyre egységesebben fellépő – és ebből adódóan az orosz agressziót a legtöbb esetben el sem ítélő – nyugatellenes blokk között is.

(Photo by Arda Kucukkaya / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

Miközben Törökország az Egyesült Államok után a NATO második legnagyobb haderejével rendelkezik, nem zárkózik el attól, hogy gazdaságilag jövedelmező üzleteket kössön Kínával és Oroszországgal. Ezt jól mutatja, hogy az ország már 2015-ben csatlakozott Kína grandiózus Egy Övezet Egy Út kezdeményezéséhez, amivel elképesztő mennyiségű kínai befektetés áramolt be az országba, de az is beszédes, hogy Törökország legnagyobb importpartnere 2021-ben már Kína volt.

Oroszországgal kicsit komplexebb az ország viszonya, hiszen az elmúlt években több diplomáciai finomhangolásra is szükség volt a két ország között, gondoljunk csak a törökök által lelőtt orosz gépre 2015 novemberében, vagy a geopolitikai érdekellentétekre a Kaukázusban és a fekete-tengeri régióban. Noha Ankara az ENSZ-ben történő szavazás során elítélte az Ukrajna elleni orosz agressziót, drónokkal támogatta Ukrajnát, és lezárta a Boszporuszt az orosz hadihajók előtt, továbbra is jelentős infrastrukturális együttműködések jellemzik a török–orosz viszonyt, például a Török Áramlat gázvezeték vagy az első török nukleáris erőmű megépítése terén. Miközben Törökország NATO-szövetségeseihez idomulva elítélte az orosz agressziót, az Oroszország elleni nyugati szankciókat – saját érdekeit szem előtt tartva – ellenezte.

(Photo by Hilmi Tunahan Karakaya / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)

A török híd

Az elmúlt napokban a nemzetközi médiát azon hírek is bejárták, hogy Törökország, Egyiptommal és Szaúd-Arábiával karöltve csatlakozni kíván a BRICS (Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő) csoporthoz, amelynek tagjai a Föld lakosságának 40 százalékát, míg GDP-jének 25 százalékát képviselik. A három ország csatlakozásával a nyugati hegemóniát megkérdőjelező – egyelőre még nem intézményesített – szövetség érdekérvényesítő szerepe tovább nőhet.

Mindemellett azt láthatjuk, hogy a szankciópolitika csődje egyenesen hasznot hajt Törökország számára: az ország elkezdte átvenni a nyugati cégek helyét az orosz piacon, a nyugati szankcióktól tartó orosz oligarchák a török ingatlanpiacba kezdték el befektetni vagyonukat, sőt az Oroszországból elmenekülő több száz amerikai cég Törökországba települhet át. Mindezek összessége jelentősen fellendítené az egyébként évek óta szenvedő török gazdaságot.

Egyrészről már meg is kezdődtek a tárgyalások Törökország és Izrael között egy olyan vezeték kiépítéséről, amely lehetővé tenné, hogy a földközi-tengeri gáz Törökországon keresztül érkezzen Európába. Másrészről pedig az EU és Azerbajdzsán között küszöbön áll egy, a gázszállításokat érintő stratégiai partnerségi megállapodás, amelyből szintén profitálna Törökország, hiszen az azeri gáz a török vezetékeken keresztül érkezne Európába.

(Photo by Adem ALTAN / AFP)

Mindennek fényében az sem meglepő, hogy az Oroszország és Ukrajna között folytatott, gabonakereskedelmi folyosóról szóló tárgyalások koordinálásában szintén Törökország ültette tárgyalóasztalhoz a feleket, aminek sikere kapcsán António Guterres, az ENSZ főtitkára szintén bizakodóan nyilatkozott.

Mint ismeretes, az orosz flotta fekete-tengeri blokádja miatt a világ egyik legnagyobb gabonaexportőrének számító Ukrajna képtelen több milliónyi tonnányi terményét exportálni, aminek következtében egy 500 millió embert érintő élelmiszerválság alakult ki Afrikában. A szállítmányok elmaradása az Afrika szarvának nevezett régióban okoz különösen jelentős problémákat, ahol Etiópia, Kenya és Szomália is 60–80 százalékban Oroszországból és Ukrajnából importál búzát.

A hosszú ideje többek között aszálytól, vízhiánytól, fegyveres konfliktusoktól, terrorizmustól és most már élelmiszerválsággal sújtott térségből bármikor egy többmilliós migrációs hullám indulhat el Európa felé. Éppen ezért rendkívül fontos kontinensünk számára is, hogy a gabonakereskedelmi folyosó megnyitása sikeres legyen, és ezen kulcsfontosságú kérdés megoldásában ismételten Törökország közvetítésére van szükség.

A fentiek alapján kirajzolódik, hogy Törökország jó úton halad afelé, hogy mind geopolitikailag, mind gazdaságilag profitáljon az orosz–ukrán háborúból. Természetesen ennek következtében nem fog a török gazdaságnak minden problémája varázsütésre megoldódni, mivel ennek jóval mélyebb strukturális okai vannak, ám szemmel látható módon az ország vezetése saját kezébe vette sorsának alakítását, amit a – brüsszeli elit nyomásgyakorlásának hála – a legtöbb európai ország nem mondhat el magáról.