– A Popsi nagybácsikájával soha nem találkoztam – mesélte Keskeny Károly, míg a pincér elénk tette az újabb söröket –, csak a Popsi mesélt róla mindig.

Maga a Popsi mellesleg azért kapta ezt a nevet, mert borzasztó nagy hátsó fertállyal rendelkezett, amit ráadásul sajátos járástechnikájával még külön ki is hangsúlyozott. Szinte élvezettel billegette őket.

Ahogy jött-ment, nem lehetett nem észrevenni. Az emberek összesúgtak a háta mögött. „Ennek az embernek nagy a segge” – mondták. Mások, ha meglátták, filozofikusan felvonták a szemöldöküket, majd egy pillanatra letették az újságot, és így szóltak: „Ekkora segg nincs is!”

Az arcát talán sokan meg sem ismerték volna.

Egyszer egy hatalmas nagy szemölcs nőtt ki a Popsi orra tövén. Ott éktelenkedett. Ekkor hallottam először a nagybácsikájáról. A Körúton sétáltunk egy őszi napon. Ránéztem az arcára, majd gyorsan elfordítottam a fejem.

– A nagybácsikám igen sokat iszik – jelentette ki váratlanul Popsi, s közben hallottam, hogy liheg.

Nővel nemigen látta senki. Amikor mások hölgytársaságba mentek, vagy nővel voltak, vagy szakítottak, vagy szerelmesek voltak, vagy a csalódásaikat mesélték; Popsi szótlanul, fitymálva ült egy darabig a sarokban, unottan lóbálta a lábát, azután közölte az egybegyűltekkel, hogy a nagybácsikája hetek óta nem borotválkozott, nem is fürdik, és olyan a szaga, mint a görénynek.

A kép a szerző munkája

– A nagybácsikám rendszeresen leeszi az ingét – közölte egy hasra esés után – az egész utca a csodájára járt.

Azt meg, hogy borzalmasan horkol, azután hozta a tudomásunkra, hogy rosszul lépett fel a villamosra, és majd a nyakát szegte.

A Popsi nem olvasott könyvet. A színházakat, koncerttermeket sem sűrűn látogatta. A múzeumok sem tudták különösebben lázba hozni. Mindig csak a barátjával lófrált, a Bölcsivel, aki ránézésre éppen olyan volt, mint a Popsi, csak ráadásul még áradt belőle valami bizarr óvodás jelleg.

Ó, a nevek néha oly kifejezőek!

Emlékszem, egyszer egy kocsmában ültünk. Valaki valamilyen kötetről tett futólag említést – már nem emlékszem, pontosan hogy miről –, amikor a Popsi hosszas hallgatás után megrántotta a kabátom ujját, majd közel hajolt, s bizalmasan a fülembe súgta, hogy képzeljem, a nagybácsikája még életében nem járt Budán.

A pincér szemmel láthatólag kevesellte a borravalót, ám Keskeny Károly nem nagyon látszott zavartatni magát.

– Azután a sors elszakított Popsitól – nyúlt a kabátjáért. – Évekkel később láttam csak újra, a Mexikói úton. Borzalmasan nézett ki. Húzta a lábát, felöltője szakadt volt, s csak a rengő hátsója emlékeztetett hajdani önmagára.

A villamos ablakából lestem gyászos vonulását, s egyre az járt a fejemben, hogy vajon mi lehet az ő híres nagybácsikájával.

Ahogy így elnéztem Popsit, azóta már biztos kiirtotta az egész családját.