Ugrás a tartalomhoz
" Mi vagyunk Soros ellenzéke”
#ez történik
#Orbán Viktor
#belföld
#bevándorlás
#Soros György
#külföld
#fehér férfi
#demográfia
#sport
#Brüsszel
#vélemény
#tudomány
#terrorizmus
#egyetemimetoo

A pokol természetrajzához

Szentesi Zöldi László

2021.01.23. 13:15

Bauer Miklós ÁVH-alezredes születésének századik évfordulóján már szinte minden elhangzott. Fia, Bauer Tamás minapi szerecsenmosdatására sokan reagáltak. Írtak indulatos sorokat, mások higgadtan elemeztek, akad, akik fejcsóválva vette tudomásul a kommunista gyilkos mentegetését. Bauer oldalán is megszólaltak néhányan, elmondták, miért van igaza, miért lehet büszke a papájára, a kedves szakemberre, akit nyilván teljesen félreismertek a fasiszta magyarok.

Elolvastam sok okos szöveget, ugyanannyi becstelen ostobaságot, de arról, hogy Bauer Miklós lelke hol tanyázik, a fiáé pedig hova tart, tudtommal még senki írt.

Test és a lélek a halálunk után talán külön utakra lép. Az előbbi elenyészik, az utóbbi azonban a tér-idő kontinuitásból kilépve megszabadul a kötöttségektől és halhatatlan lévén új formát keres magának. Talán, írom, és nem véletlenül. Hiszen nagyon sokan hiszik azt is, hogy sejtek, atomok, szerves és szervetlen részecskék a puszta véletlen folytán csak úgy összeállnak, elrendeződnek mondjuk egy Bauer Miklóssá, aztán amikor vége az életnek, mindenestül felbomlanak, megszűnnek.

Valaha magam sem tudtam, a végső, legfontosabb kérdésre milyen választ adjak. A természet megfigyelése segített a válasz megtalálásában. A világot, benne minden szereplőjével, emberrel, állattal, növénnyel, elemeivel, mint a víz, a levegő, tűz és a szél bizonyosan teremtették. Kristálytiszta logika alapján, kölcsönhatásokkal, ok-okozati viszonyokkal és törvényszerűségekkel létezik minden, ami körülvesz bennünket, benne magunk is. Létünk nem puszta véletlen műve. Születésünk és halálunk célrendszere azonban rejtve marad előttünk, egész életünkben érezzük a korlátainkat – ez pedig alázatra tanít. Annak biztos tudatára, hogy vendégek vagyunk itt. Nem akartuk, nem kértük és nem választottuk az életet, hanem ajándékba kaptuk.

Csak gyermekfejjel képzeljük azt, hogy a pokol vörös lángnyelvek mardosta kietlen földalatti barlang, ahol a láncra fűzött lelkek az örökkévalóságig kiáltoznak, és kéjenc ördögök tépdesik szegény lelkek testét (ugye, milyen mókás ellentmondás?) Nem, a pokol nem ilyen, legalábbis semmi köze a hitbuzgalmi iratok ábrázolásaihoz. De hogy ellenpárjával, a mennyországgal együtt az archaikus ember mit óhajtott szimbólumba csomagolni pokol címszó alatt, talán felfejthető.

A pokol ugyanis létezik. Ha életünk egy pillanatfelvétel, mi azt a képet visszük tovább az örökkévalóságba. Az Élet Kapuján csak akkor léphetünk be, ha jóról és rosszról a teremtő erő, amely testbe öltöztetve a földre lökött minket rövid időre, rendelkezik. A földi életünkben elkövetett tetteinket akkor megítélik. Mert életünknek, annak a néhány évtizednek, amit itt töltöttünk, a voltaképpen egyetlen célja a növekvő tapasztalatszerzéssel járó megigazulás. Hogy a lélek fejlődik-e abban a tudati formában, amelyben ideig-óráig létezett, vagy tétlenkedett, stagnált, elszalasztotta az esélyt, hogy a teljesség felé törjön. A próbatétel végén csak akkor oldódhatunk fel az öröklétben, ha a jó és a rossz elillan a lélekből. Az Én megszűnik, a lélek pedig megtisztulva, nyugalmi állapotban lép át az ismeretlen dimenzióba.

A pokol nem más, mint alacsony tudati szint. Itt van velünk már a földön is, magunk teremtjük a démonjainkat. Ha rosszul választunk, ha a bűneinket nem bánjuk meg őszintén, és nem békülünk meg önmagunkkal, másokkal, akkor rossz tetteink visszhangoznak az öröklétben. Akkor a magunkkal vitt pillanatkép elhomályosul, kifakul, végül teljes sötétségbe borul: a lélek elveszik. Aki azonban tisztán, becsületesen és szeretetben él, vagy legalább őszintén törekszik rá, és legalább a kiszabott idő legeslegvégén elemelkedik alacsony tudati szintjéről, annak a pillanatképe elegendő a lélek újjászületésére.

Ez az emberiség legősibb, közös tudása a végső kérdésekről. A titkos, archaikus tanítás, amely a különböző kultúrákban és korokban kisebb részleteiben eltérhet, de a legfontosabb megállapításaiban mégis egyezik. A világ valamennyi szent szövege, szóbeli hagyománya önmérsékletet, bölcsességre törekvést, emberbaráti szeretetet, egyszersmind a tetteinkért való felelősségvállalást javasol számunkra.

Amikor Bauer Tamás a gyilkos apját mentegeti, amikor szemmel láthatóan még arra sem képes, hogy csendben maradjon, és provokatív módon ne sértse meg az áldozatokat és emléküket, akkor legelsősorban nem mások ellen vét. Hanem önmaga ellen. Ha jobban belegondolunk, abban a néhány mondatban többet elárul magáról, mint hinnénk. Elárulja magáról, hogy alacsony tudati szintjén, abban az amorális közegben, ahol az egész életét eltöltötte, már csak karnyújtásnyira van a legrosszabbtól.

A régiek hittek abban, hogy a bűn a következő nemzedékre is rávetül. Szerintünk pedig a megtorlatlan és meg nem bánt bűn vetül rá a leszármazottakra, akkor felelünk a családi szennyesért, ha mossuk, nem pedig kiteregetjük. Bauer Tamás szemmel láthatóan még most, vén fejjel sem érti és érzi, hogy a saját életében vezekelnie kellett volna, nem pedig hazudozni. Hogy semmilyen módon nem lett volna szabad és nem lenne szabad részt venni a közéletben, magánemberként kéne élnie abban az országban, amelynek népét az apja és tettestársai elárulták és megtizedelték. Bauer azonban itt van, magyarázkodik, folytatja apja munkásságát. Igaz, ő már nem köpi arcon és nem alázza meg maga alá vizelő, síró áldozatait, hanem úgynevezett liberális politikus. Tartok attól, hogy a kettő nincs is olyan messze egymástól, mint hinnénk. Hogy úgy mondjam, a második tény az elsőből fakad 2021-ben.

És mégis, nem cserélnénk Bauerrel. Nem szeretnénk az ő nyomorult életét élni. Annak a kitörölhetetlen igazságnak a birtokában lenni, hogy az apánk mocskos gyilkos, szadista gazember volt. Mi magunk pedig egy életen át gyávák ahhoz, hogy szembenézzünk az igazsággal. Hogy megkövessük az áldozatokat, és tisztességgel hátravonjuk magunkat, mert rendelkezünk alapvető erkölcsi érzékkel. Nem lennénk Bauer Tamás helyében, mert örökölt tulajdonságok és elhibázott szocializációnk miatt egész életünkben ideológiai béklyók kötnének az igazság kutatása helyett. Nem lennénk gonosz hazudozók, régi és mai felforgatók, bűnözők szolgája.

Nem vonnánk magunkra a poklot itt, már életünkben. Hiszen közel az igazság pillanata. És nem számításból, hanem kozmikus és egyéni igazságokat szem előtt tartva kell gondolkodni a saját életünkről. Bauer Tamás élete és munkássága figyelmeztetés mindannyiunk számára, hogyan nem szabad élni, beszélni, cselekedni. Ennyit ér ma az ügy, a többi már nem a mi dolgunk. Ha már a földi igazságszolgáltatás annak idején nem tette a dolgát, következzenek a nagyobb hatalmak.

 

EZEK IS ÉRDEKELHETNEK

OLVASTAD MÁR?

MÉG TÖBBET SZERETNÉK
Vissza az oldal tetejére