– Körbekordonozták a Karmelita kolostort. Évekig kisajátít ez a mocskos diktátor egy közterületet kamuindokkal, mert retteg!

A sálas férfi ott mellette nyomkodta tovább a telefonját. Néha elmosolyodott – talán mosómedvés vagy vidrás posztok kerülhettek elő, mert ezeket mindig követte –, és nem válaszolt. A fejét sem fordította felé. Ahogy senki más a megállóban.

– Fosik a kicsi Mussolini – emelte fel most kissé a hangját. – Én Karácsony helyében az összes bekötőutat feltúrnám, aztán csatornacsere.

A sálas férfi hirtelen eltette a telefont, és felpattant az épp beérkező villamosra.

Ott maradt egyedül.

Nézte a távolodó járművet, figyelte, amint egyre kisebb és kisebb lesz, majd megrántotta a vállát, s elindult találomra az egyik mellékutcán.

Szemerkélni kezdett az eső.

Egyik lábát a másik után helyezte az aszfaltra, kerülgette a tócsákat, és olykor egy-egy pillanatra megállt. Mint ahogy most is.

Azon töprengett, hogy benézzen-e a közeli piacra, amikor valaki az oldalának ment. Látszott az illetőn, hogy meghökken, felvonja a szemöldökét, mint aki egy gödröt vagy farönköt észlel ott, ahol nem látszott semmi, majd továbbment.

Ő ideges arccal markolta, tapogatta az egyik karját, ahol fájt az ütődés helye, s még fel sem ocsúdott, amikor a fájdalom ismét belenyilallt.

Már megint nekimentek.

Pedig a kék színű kabát volt rajta, a nagy zsebekkel. Sötétkék. Ha világoskék lenne, talán még értené is. De a sötétkék.

Nem látják őt?

Idáig jutott a gondolataiban, amikor egy váll durván beléöklelt. Bele a mellkasába. Erre feljajdult.

– Rogán körzetvezető testvér teljhatalommal irányítja a keresztény nemzetiszocialista Fidesz kampányát, az összes hungaristát neki rendelte alá a nemzetvezető.

A váll meg sem fordult. Haladt tovább, lassan, egyenletesen, és már a hirdetőoszlopnál járt. Sebes mozdulatokkal tette egymás után a lábait, erőteljes lépésekkel, és egy kalapos úr ki is tért előle. Ráadásul a zakója szürke. Nem úgy, mint az övé. Az övé sötétkék.

Nézett utána. Gyűlölte őt.

Alig tett három lépést, és megint nekimentek. Most oldalról. Indulatosan felcsattant.

– Kövér egy tetű, aki állandó jelleggel visszaél a hatalmával. Egy normális országban egy ilyen poszton semmi keresnivalója nem lenne!

Semmi válasz.

A szatyros úr haladt tovább, egy fiatalember épp egy csinos nő hátsóját nézte, s a madarak csiripelése sem maradt abba egy pillanatra sem. Egy busz épp lefékezett nem messze tőle, és emberek szálltak le, majd siettek dolgukra.

Ő is elindult. A sötétkék zakó és az aktatáska épp fordult volna be a sarkon, amikor egy láb az ő lábára lépett. Ez ma már kilencedszer fordult elő.

Betelt nála a pohár.

– Ha így megy tovább, az Andrássy utat átnevezik Lölö sétánynak, a végén még a Hősök terén eltüntetik az összes szobrot, és Viktor lesz látható különböző pózokban, és Nagyvezír térre keresztelik. A fideSS-maffia kilopja a szemünket.

A sarkára tapostak.

Hát nem látják? Hát senki nem veszi észre?

A kirakatra pillantott szemben. De hát ő látja saját magát! Ő látja magát, a piti életét, a teljesítményét, a hallgatózást a szemközti ajtó előtt a lépcsőházban, és amikor felbontotta a szomszédja leveleit. Meg amikor direkt kinyitja a lépcsőházban az ablakot, mert tudja, hogy a közös képviselőt ez idegesíti.

Nézte, nézte a képét, sokáig, és úgy tűnt, már maga sem veszi észre saját magát.

Szinte felsikoltott.

– A miniszterelnök egy tolvaj!