A melegség soha nem volt és nem is lesz fertőző betegség, egyetlen film vagy színházi előadás hatására senki nem válik meleggé, tartson bárhol is identitásfejlődésében. Ennek ellenkezőjét állítja N. Horváth Zsófia, akitől látszólag csak egy N betű, de valójában (és szerencsére) egy egész világ választ el. A melegség ugyanis nem választás vagy nevelés kérdése, ezért nem működnek például a kegyetlenségükről híres átnevelő táborok sem. A pc által kitermelt szélsőséges melegpropaganda viszont minden irányból szivárog a hétköznapjainkba: van smink és magassarkú férfiaknak, művészmozi anélkül meg nem is üzemel, hogy ne mutatna be havonta nehéz sorsú meleg fiatalok életéről szóló filmet. A buzilobbi tehát él és virul, de nem fertőz: kikerülhető annak, akit ez zavar.

A provokáció viszont nyilvánvaló. Férfi balett-táncosok mindig is léteztek, voltak köztük melegek, ahogy heterók is. De egy férfi balett-táncosnak sem kell tütüt hordania, a homoszexualitás ilyen formában való megjelenítése végtelenül sztereotip és ezzel együtt sértő a homoszexuális csoportok számára. Tény viszont, hogy egy színház milyen darabokat visz színre, az egyértelműen egy politikai állásfoglalás. Nem véletlen, hogy a Vígszínház repertoárjában szerepel A Diktátor című darab. Õk így üzennek, csendesen, de nyilvánvalóan provokálnak. A kérdés az: kinek vagy minek az érdekében áll a provokálás?

Persze a védekezés általában az, hogy ez csak érzékenyítés, ami bőven ráfér a társadalomra. A baj csak az, hogy amit agresszívan nyomnának le a torkunkon, direkten az ingerküszöb kiégetése céljával, az nem érzékenyítés, hanem provokáció. És mint ilyen, nem is működik, sőt kifejezetten kontraproduktív. Egyértelműen nem beszélgetés vagy termékeny vita származik belőle, csak vita és viszályok. Persze az ilyen generált helyzetek jól jönnek évente a Pride-on, ahol újra elő lehet venni őket, meg lehet teremteni velük az áldozati szerepből származó hangulatot.

Nem arról van szó, hogy nem kellenek a melegekről szóló darabok vagy egyáltalán melegek a művészetbe. A szélsőséggel és ezzel együtt a mértékkel van baj. Mi lenne velünk Rimbaud vagy Verlaine nélkül? A róluk szóló filmet például kifejezetten ajánlom érzékenyítésnek. De miért kell erőltetni, hogy minden klasszikus történet feldolgozásában legyen egy LMBTQI-szereplő? Persze, vannak annyira szélsőségesek is, akiknél semmilyen érzékenyítés nem működik. Mondjuk ők ne vegyenek jegyet a Billy Elliotra sem...